Magyar agár

Ez a fajta többször átélt már látványos felemelkedést és látványos bukást is, oly mértékben, hogy már kihaltnak tekintették. Mindig akadtak azonban megszállottak, vagy a fajtának volt szerencséje, de eddig elkerülte végzetét.

Mint éles szemû sólymok, úgy pásztázták szemükkel a ligetes-fás somogyi vidéket az agarak. Csendesen lopózva araszoltunk a patakhoz vezetô vadváltó felé, melyen az erdô lakói inni járnak. A két kapitális méretû magyar agár vadat sejthetett a közelben, olyan izgatottan nyújtogatták hosszú nyakukat a csapás irányába. De meglehet, csak az ereikben csörgedezô ôsi vadászszenvedély forralta vérüket, amit az eldugott somogyi faluban élô cigány rabsicok kezén nap mint nap felpezsdíthettek. Több száz kilométeres autózás után bukkantak rá a magyar agár megmentésére és feltámasztására felesküdött barátaim erre a két csodálatos jószágra. Most itt vagyunk „élesben”, bevetés közben. Itt, ahol a kutyáik vadásztulajdonságát magasztaló romák bizonyítani akarták, hogy az agarakról szóló történeteik nem légbôl kapottak.

Lélegzetvisszafojtva megkerültünk egy facsoportot. Az utolsó fák takarásából a tágas tisztáson ôzcsoportot pillantottunk meg. A mennyei csendet a pórázról lecsatolt agarak robbanásszerû startja törte meg. Elkezdôdött a ragadozószenvedély szította eszeveszett hajsza. Az ôzek meglepetten rebbentek a hozzájuk legközelebb fekvô liget felé, de a csíkos agárnak sikerült egyet leszakítania a menekülés útvonaláról. A visszafordított suta valósággal „karjaiba szaladt” a fifikásan hátrébb maradó fakó kutyának. Rövid, egyenlôtlen küzdelmet sejtetô vágta után lemarta a vadat, s a közben segítségére sietô tigriscsíkos közremûködésével kirázta a lelket az ôzbôl.

Az elszánt, furfangos vadász, a magyar agár története rendkívül színes és gazdag. Kialakulásáról számos elképzelés látott napvilágot. Egyes nézetek szerint a magyarság a Kaszpi-tenger környékén az ott élô, magas vadászati kultúrával bíró perzsa és kaukázusi népekkel kapcsolatba kerülve ismerkedhetett meg az ázsiai agártípussal. Ezeket a kutyákat magukkal hozva érkezhettek a Kárpát medence területére. Mások véleménye az, hogy az európai rövidszôrû agarak Kis-Ázsiából vagy Észak- Afrikából származnak, és római valamint egyiptomi közvetítéssel jöttek az öreg kontinensre. A lényeg az, hogy Európa közepén létrejött egy sajátos agártípus: erôsebb csontozatú, tömegesebb izomzatú, lassúbb, de ugyanakkor kitartóbb, mint a nyugatabbra élô agarak Régészeti leletek már az Árpád-korból is tanúskodtak az agár jelenlétérôl ôseink mellett.

Államalapító István királyunk idejében a német ritterek (lovagok) kedvenceikkel, az agarakkal érkeztek magyar földre. ôk teremtették meg a hazai nemesek körében az agarászat divatját. Az Árpád-házi királyok uralkodása alatt mindenfajta vadhajsza kedvelt tevékenység volt: a sólymokat, agarakat, kopókat nagyon becsülték. Késôbb, Hunyadi Mátyás királysága alatt tetôfokára hágott a kutyás vadászat. Mátyás maga is kitûnô lovas és vadász hírében állt, aki felettébb kedvelte az agaras futtatásokat. Az igazságos király halála után azonban az ország feldarabolása többek között a királyi vadászatoknak is véget vetett Magyarországon. Az elszigeteltebb vidékeken – a Felvidéken, valamint Erdélyben – azonban tovább agarásztak a nemesek. I. Rákóczi György fejedelem és Bornemissza József erdélyi nagyúr is elsôrangú lovas- és agarászhírnévnek örvendett. Az utóbbi 25 pár agárral vadászott farkasra. Ez a nem mindennapi feladat hatalmas igénybevételt támasztott az agarakkal szemben. „Ha az agár feledni tudja véres talpait és szerteszét szakajtott lábujjait a nyúl, vagy ôz láttára, csakis akkor részesül méltó pártolásba. Kevésbé kitûnô társai eltávolíttatnak” – vallották a korabeli agarászok.

Igazán nemzeti kutyafajtává Széchenyi István, a reformkor nagy alakja tette az agarat. Javaslatára sorra alakultak az agarászegyletek: 1844-ben Budapesten, 1846-ban Gyôr-Komárom és Abaúj megyében. A vadászatokon gyakran több mint száz lovas száguldott a vadat ûzô agarak után. Az ország jelentôs személyiségei gyûltek össze ezeken az eseményeken, ahol természetesen idôt szakítottak a haza dolgainak megtárgyalására is. Az agarászatok tehát a reformkor jelentôs színhelyei voltak.

Hamarosan, az angol telivér lovak hazánkba érkezésével egyidôben megkezdôdött a gyengébb fizikumú, kevésbé kitartó, de lényegesen gyorsabb agárfajta, az angol greyhound behozatala. Ezzel az évszázadok során kialakult, egységes magyar agár sorsa megpecsételôdött. Az agárversenyek létrejöttével elkezdôdött a két agártípus keresztezése. Ha az agártulajdonos nyerni akart, kénytelen volt a sebesebb greyhound vérét kutyáiba vinni. Ebbôl kifolyólag szakmai viták sora került terítékre Podmaniczky Frigyes, a „kockás báró”, az angol agár nagy pártolója, és Retsky András meg a mögéje tömörülô öreg agarasok között. Retskyék a kitartóbb, „gyôzôs” magyar agarat kedvelték. Tény, hogy a magyar gyepet ezután elözönlötték a félvér és a fajtatiszta angol agarak.

A huszadik században a vadgazdálkodás átalakulásával és a parlagon hagyott területek megmûvelésével fokozatosan „szûkült a gyep” az agaras hajszákhoz. Ez az évszázados hagyományokkal büszkélkedô, a magyarságra oly jellemzô vadászati tevékenység hanyatlani kezdett. A II. Világháború alatt az agarak elkallódtak, de szerencsére néhány elszigetelt területen – leginkább az orvvadászok kezén – megmaradt egy-egy példány. Az utolsó agaras nyulászat 1944-ben, Törökszentmiklóson került megrendezésre.

A háború után a magyar agár megmentését szívügyüknek tekintôk felkutattak néhány, a fajtajellegnek megfelelô kutyát, és ezzel megkezdôdött a tenyésztés, az ôsi fajta feltámasztása. Az elkövetkezendô idôben az agaras vadászatok tiltott tevékenységnek számítottak, mégis számos öreg agarászban, akik még nem felejtették el a régi szép idôket, tovább élt a vágy az ôsi tevékenység után. Ma, a körpályán elektromos nyúl után loholó agarak korában a nosztalgiázó gondolatok végre testet ölthettek: 1998 december 6-án, 54 év után elôször az Országos Agarász Egyesület Szolnok határában agarászatot rendezett. A fél évszázadon át titkon pislákoló láng újra lobog…

A magyar agár furfangosságáról álljon itt egy történet a háború elôtti idôkbôl:

„A gyerekek a vakáció végével Pestre mentek tanulni a szegény kiskunsági tanyavilágból. Mihály bácsi, a birtok mindenese így szólt a fiúkhoz:

Aranyat kéne adnom nektek, de forintra sem futja. Nektek adom Bugát, az agarunkat. Buga úgyis csak nyûg a tanyán. Alszik, vagy csámborog a határban, mert itt bizony senki sem agarászik. Gyönyörû állat. Reggel elviszitek Pestre. Két-három hétig csak kószáljatok vele az utcán, hogy kiismerje magát, tudja, hol laktok. Mindennap adjatok neki cukrot, mert majd megveszekedik érte, úgy szereti. Aztán eladhatjátok akár hetente egyszer, mert kezeskedem: akár a pokol fenekérôl is visszaszökik! Mi is odaajándékoztuk már túl a Tiszára, Dunára, de mindenhonnét hazaette a fene. Értjük-e?

Három hét múlva Buga levizsgázott. Jobban ismerte Pestet, mint a fiúk a tenyerüket. Október közepén adták el egy századosnak tizenöt forintért, ami akkoriban szép pénz volt. Mikor hazaértek, Buga már ott vakarózott a kapualjban. Aztán eladták minden héten, majd vérszemet kaptak, és hetente kétszer-háromszor is. Többnyire vénkisasszonyok, földbirtokosok, bankfiúk vették meg, isten tudja hányan. Egyszer jön ám a földbirtokos, csikorog a foga is:

Az istenit az apátoknak, én már megvettem tôletek egyszer ezt az agarat!

Hát persze, azóta is magát keressük, bácsika, ihol az istráng, oszt vigye!

Megy a birtokos, örül a szíve, húzza a kutyát. Mikor száz méterre érnek, elkezd az egyik fiú sípolni az agárnak. Egyszer csak Buga elkezd hátrálni, húzza a tajtékzó birtokost. Feszül a zsineg; a kutya odakap, és egy szempillantás alatt kettéharapja. A földesúr elvágódik, a fiúk meg elsepernek Bugával együtt, de sebesen ám! Az utca meg ôrjöng a nevetéstôl.

Így nem megy tovább – gondolják a srácok –, mert Bugát már minden kutyabarát, gyerek és rendôr ismeri. Ellenben szépen befestették. Elôször szép nagy sárga foltokat tettek rá, majd az egészet sárgára kenték. Késôbb a sárga alapra fekete foltokat, végül az egészet feketére. Öröm volt nézni. Úgy vették, mint a cukrot.

Egyszer aztán Buga véletlenül a tükör elé állt. Mikor meglátta magát, ijedtében az ágy alá bújt. Ettôl kezdve folyton mosakodott és dörgölôzött. Mikor aztán látta, hogy semmi nem segít, szörnyen megharagudott. Elkezdte kaparászni az ajtót. Mikor kiengedték a fiúk, meg sem állt a kiskunsági tanyáig…”

áíóíóíőáŰŰA magyar agár kialakulására, eredetére nincsenek fellelhetô, hiteles történelmi dokumentumok. Kétségtelen, hogy a népvándorláskor a nomád pásztornépek rendelkeztek agár jellegû kutyákkal, amelyeket a futó vad elejtésére használtak. Valószínûsíthetô, hogy a magyar agár ôsi változata is a vándorlások során került a Kárpát-medencébe. Részben az itt élôk, majd a törökök hasonló agárfajtáival keresztezve alakulhatott ki az ôsi magyar agár. Az Árpád-kori illetve a honfoglalás idejébôl feltárt sírokban találtak agárcsontleleteket, így Zalavárról egy koponyát, valamint Felgyôn is kiástak agárleletet.

Összbenyomás alapján a magyar agár az erô, a kitartás és a gyorsaság megtestesítôje. Betegségekkel szemben ellenálló, szilárd szervezeti felépítésû, igazi hajtóeb. Ellentétben az angol agárral, megállja a helyét a szántáson, tarlón, fagyott talajon egyaránt; több kilométeres hajszákra is képes, üldözve a kifejlett baknyulat. A nagyobb vad sem jelent problémát: utoléri és lerántja az ôzet, szarvast, néhányadmagával a vaddisznóval is szembeszáll. Megfogja a rókát, patkányt is.

Az agarászat története

Az agarászat ôsi vadászati mód. Az agár elsôsorban a lôfegyver vadászaton történô használata elôtt volt nélkülözhetetlen vadászati „eszköz”: a felugró, majd futó vad elejtésére használták, nagy kezdôsebessége és kitartó vágtája miatt, ami sokszor a végkimerülésig tartott. Az ókori népeknél egyaránt agarásztak kultúrnépek és nomádok. A középkorban is kedvelt vadászati módnak számított.

Európában Magyarországon maradt fenn a legtovább klasszikus formában az agarászat. Ez tartott a XX. század közepéig, s a II. világháború vetett véget neki. Hazánkban 1835-ben alapították az elsô agarászegyletet, ezzel egyidôben rendezték az elsô agárversenyt Ján-Kocséron.

Késôbb a vadászatokon kezdett divatjamúlttá válni az agarászat, és felváltotta az agárverseny. Erre a célra az angol agár rövid távú gyorsasága miatt jobban megfelelt. 1839-ben importáltak elôször angol agarakat, ami gróf Guyon Richárd és báró Wencheim László nevéhez kötôdött. Ezt követôen mind gyakoribb lett a magyar agár keresztezése az angollal, ami döntôen megváltoztatta a hazai agarunk jellemzôit.

Az agarászat fellendülése vagy bukása szinte mindenkor politikai és gazdasági okokra vezethetô vissza; például a szabadságharc bukását követôen rendkívül fellendült, mert ehhez a vadászathoz nem kellett fegyvertartási engedély, amihez azidôtájt nem sokan juthattak. A kiegyezést (1867) gazdasági fellendülés jellemezte, ami a polgárosodást felgyorsította, a mezôgazdaságot átalakította. Ez a folyamat lehetôvé tette a közép- és kisnemesi valamint a gazdagabb paraszti rétegek agarászatát, oly mértékben, hogy a magyar agár tenyésztését is ôk végezték. Az 1900-as évekre jellemzô volt a mezôgazdaság belterjessé válása, aminek következménye volt a lovas agarászat visszaszorulása. Az utolsót 1943 ôszén tartották.

A II. világháborút követôen a magyaragár-populációt kihaltnak tekintették. 1963-ban egy film forgatásánál, Mátyás király korhû környezetének filmezéséhez magyar agárra volt szükség. Szigethy Kálmán, az akkori MAFILM-telep vezetôje hosszas kutatások eredményeként Nagyecseden fellelt néhány példányt, amelyek késôbb a fajta felélesztésének alapját képezték.

1991-ben újjáalakult az Országos Agarász Egyesület, majd 1999-ben ebbôl kiválva alakult a Tiszántúli Agarász Egyesület.

Munkában az agár

Az agarászat és az agár tartása az „alsóbbrendû” néprétegek számára sokáig tilos volt. Elsôsorban a lovas agarászat számított a nemesek és uralkodók kiváltságának. Az agarak és a lovak összeszoktatása után (ami kölyökkorban kezdôdött) kerülhetett sor erre a vadászati módra, ami abból állt, hogy a felugró vad láttán az agarászok a kutyákat biztatva, lóháton kísérték az üldözést és az elfogást.

A lovas agarászat speciális módja volt még a ragadozó madárral nyúlra, rókára, ôzre „vágatás”. Lényege, hogy a magasban körözô madár – pl. sólyom – a felugró vagy felrepülô vadra rávág. A nagyobb vad elejtéséhez szükséges az agár, mivel a sólyom nem képes ezek megölésére. A lovasok követik az eseményeket, és úgy intézik, hogy sebes lovaikkal a préda és az azt támadó agarak és ragadozó madár harcában segíteni tudjanak, megelôzvén a komoly sérüléseket. Ilyenkor a vadásznak kellett a kegyelemdöfést megadnia lándzsájával vagy a szarvas gyilokkal.

Az agarászat másik módja az ún. gyalog agarászat. Ennek lényege, hogy az agarakat „füzéren” vezetve közelítették meg a vad vélt tartózkodási helyét. A felugráskor általában párban engedték az agarakat hajszára. Ûzhették ezt a vadászati módot lesbôl is, kivárva a felkelô vadat.

Ritkán, de elôfordult a lovas és gyalog agarászat együttes alkalmazása is. Az agarászok véleménye a jó agárról megoszlott. Retski András „Néhány szó az agarak futásáról” címû könyvében így ír: „Jó agár, véleményem szerint kétféle lehet, tudniillik, sebes és gyôzôs (mondják némelyek, hogy sebes és gyôzôsnek kell együtt lenni a jónak, ilyen azonban nincs, – én legalábbis soha nem láttam)”.

Van-e jövô?

Az agarász vadászati módok visszaszorulását követôen a pályaversenyek kerültek elôtérbe, ahol viszont az angol agár futása jobbnak bizonyult. Ezért intenzív keresztezés indult el, aminek eredménye, hogy mára az ôsi magyar agártípus veszélyeztetett lett. A populáció oly mértékben lecsökkent, ami kétségessé teszi a fenntarthatóságot.
Az ôshonosságára való tekintettel szükséges a génmegôrzô fajta fenntartása, másrészrôl vadászati kultúránk is megköveteli, hogy vadászati hagyománymegôrzés céljából ismét lehetôséget nyújtsunk az agarászatnak.

Ezt a célt szolgálja az új, 1996. évi LV. törvény a vadászatról, és ennek végrehajtási rendelete is. Természetesen a kivitelezhetôségének meg kell találni a megfelelô kereteket, ami leginkább talán a nemzeti parkok területén képzelhetô el. Itt a természetvédelem feladata lenne – a vadászati hatóságokkal együttmûködve – úgy a génmegôrzés, mint a vadászati hagyományôrzés. Ma még nem késô elgondolkodni, és megmenteni az utókor számára ezt az értékes vadászkutyafajtánkat.

ŰŰA „professzionális” szó jelentéskörébe manapság óhatatlanul vegyül egy kis negatív felhang. Bár profinak nevezzük a kiemelkedô teljesítményt is, a szóhoz társuló fogalom pénzzel kapcsolatos mivolta végett hajlamosak vagyunk kétkedéssel fogadni bizonyos tevékenységek professzionális változatát, önkéntelenül összekapcsolva azt doppinggal, visszaélésekkel, könyörtelenséggel. Ami az ebeket illeti, az FCI a kutyákra való tekintettel szigorúan tilt minden pénzdíjas eseményt, így elítéli a profi agárversenyzést is. Pedig a profik sokkal jobban óvják kutyáikat!

1990 óta hazánkban is létezik profi klub, a Hungária Agárverseny Klub, mely a Kontinentális Agárszövetség tagja. A klub versenyigazgatója, Benke Judit segített eligazodni a profik – mint végül kiderült, igen humánus – világában.

Az elôítéletekkel szemben a profi agarasok egyáltalán nem terhelik túl kutyáikat, hanem kifejezetten kímélik ôket, hogy a lehetô legkevesebb sérülés mellett maximális gyorsaságot érjenek el. Az FCI versenyekkel ellentétben, ahol napi három futam sem ritka, egy profi versenyagár naponta csak egy futamot teljesíthet, sôt, Angliában – a rengeteg verseny miatt – csupán minden ötödik napon futhat. Ez egyrészt a sérülések elkerülése végett nagyon fontos, hiszen tapasztalatok szerint az egy napon futott második és harmadik futamon halmozottan fordulnak elô balesetek, másrészt az agárverseny lényege a gyorsaság, maximális teljesítményre pedig egyetlen kutya sem képes több futamon keresztül.

Ha valamit profinak nevezünk, akkor ott csak a kiemelkedô teljesítményt nyújtó versenyzônek van helye – gondolnánk –, s lassú vagy verekedôs agárra nincs szükség. A profi agárversenyzésben azonban ez nem így van, persze nem merô részvétbôl. Mint mindennek, ennek is meg van a maga oka. A profi agárversenyeken a kutyák legtöbbször kategóriákra osztva futnak, elôzetes teljesítményeik alapján. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a hasonló a hasonlóval versenyez. Így a kevésbé klasszis kutyának is van esélye a gyôzelemre, ráadásul minden futam nagyon izgalmas, hiszen a nagyon gyors kutya nem kerülhet össze nagyon lassúakkal. Egy futamban egyébként legalább négy, maximum nyolc agár versenyez. Ha egy kutya a saját kategóriájában kétszer nyer, feljebb juthat, de ha többször utolsó helyen végez, alsóbb kategóriába csúszik.

És ha egy kutya verekedôs? Semmi gond, indulhat a gátfutáshoz hasonlatos versenyszámban! Itt a pálya két egyenes szakaszán két-két akadályt állítanak fel, melyet a kutyáknak futás közben át kell ugraniuk. A tapasztalat szerint ez annyira leköti az agarakat, hogy az egyébként verekedôs egyedek sem foglalkoznak a többiekkel. Így a profik két legyet ütnek egy csapásra: a kötekedô példányokat sem kell kiselejtezniük, ráadásul adott egy igen látványos, közönségszórakoztató betétfutam. Hiszen azt azért ne feledjük, hogy a profi agárversenyekre fogadások köttetnek (Magyarországon még nem!), s a rendezôknek mindent meg kell tenniük a fogadók szórakoztatásáért és bizalmáért. Nem csoda, hogy nagyon szigorúak a doppingvizsgálatok, s a doppingoláson ért trénert egy életre eltiltják. A humán sportokkal ellentétben egyébként az agárversenyeken eleddig alig volt példa tiltott szerek alkalmazására. 1998-ban a Hungária Agárverseny Klub rendezte a kontinens legnagyobb versenyét, az Európa Bajnokságot. A döntôbe jutott kutyáktól vizeletmintát vettek, melyeket egy írországi laborban ellenôriztek, s mindegyik eredmény negatív volt.

Angliában az agárversenyzés nemcsak a gazdagok kiváltsága. Gyakori eset, hogy mondjuk egy acélgyári munkás vásárol magának versenyagarat, melyet azonban nem maga képez ki, hanem kihelyez egy trénerhez, aki gondoskodik a kutya ellátásáról, felkészítésérôl, versenyeztetésérôl. A tulajdonos pedig hétvégéken családjával meglátogatja a kutyát a trénernél, vagy kimegy a versenyre szurkolni. A kategóriáknak köszönhetôen kutyája még nyerhet is! Ha pedig kiöregszik, a család magához veszi a kutyát kedvencnek. Az angol agárklubok tevékenységéhez egyébként a kiöregedett versenyagarak „nyugdíjazása” is hozzátartozik: ha a tulajdonosnak esetleg már nincs szüksége a kutyára, a klub szeretô családot keres neki.

A Hungária Versenyagár Klub évente kb. 15 versenyt illetve ugyanennyi edzést rendez csepeli pályáján. Mint minden profi klub, ôk is csak angol agarakkal foglalkoznak, de edzéseiken részt vehetnek más agárfajták is.