Spanyol masztiff

A Mastín Espanol igazi masztiff, jellegzetes kettős tokával, azonban szőre hosszabb és dúsabb, mint a rokon fajták szőrzete. Vergilius (i.e. 70–19) már az időszámításunk előtti első században említi az ibér masztiffot, akárcsak Plinius (23–79) Naturalis Historia c. művében. Legközelebb csak a XIV. századból maradt fenn írásos emlék a fajtáról, 1342-ben Alfonz, Kasztília királya említi vadászatról szól könyvében (vagy az általa íratott könyvben) az alanót, mely szintén nagytestű, masztiff típusú kutya. A XV. században egyenesen egy költemény dicséri a Mastín Espalon kiválóságát, Mingo Revulgo költő tollából. Egy 1644-es spanyol vadászkönyv már megkülönbözteti az alanót és a mastínt.

A spanyol masztiff első részletes leírását Alonso de Herrera közli Agricultura General című, 1740-ben megjelent könyvében. ő is említi a már Plinius által is ajánlott szelekciós módszert: „Vigyük távolabb a kölyköket az anyakutyától, és amelyik legelébb talál vissza hozzá, az a legjobb.” A XIX. században már angol és német szakírók is említik a fajtát, sokuk Spanyolország legősibb kutyájának tartja a masztiffot.

Története egyben a spanyol vándorjuhászat története is. A vándorló juhászokat már a VI. században említi Enrico nyugatgót király. A VIII. században, miután Spanyolország arab hódoltság lett, az arabok a helyi merinói juhból a világ egyik legjobb gyapjúbirkáját tenyésztették ki. Miután X. Alfonz visszafoglalta Kasztíliát, különleges előjogokat adott a vándorló nyájaknak. A nagy nyájak nemesek vagy az egyház (kolostorok) tulajdonában voltak. Pontosan meghatározott útvonalakon jártak legelőről legelőre. A hatalmas, több ezer birkából álló nyájakat nagy kutyák kísérték, hiszen mindenütt farkasok veszélyeztették a jószágot.

A juhászok a szükségesnél nem fordítottak nagyobb figyelmet kutyáikra, nem folytattak mai értelemben vett tenyésztést. Montesa márki kísérelte meg először, 1913-ban a különféle spanyol pásztorkutyák osztályozását: spanyol masztiffot, navarrai masztiffot és leóni masztiffot különböztetett meg. 1911-ben alakult meg a Kutyafajtákat Támogató Spanyolországi Királyi Társaság, melynek első elnöke Lérida grófja volt. Az első, törzskönyvbe bejegyzett spanyol masztiff a Machaco nevű kan volt, San Fernando grófnője tulajdonában. Sajnos a Királyi Társaság nem támogatta különösebben a spanyol fajtákat, így a spanyol masztiff is háttérbe szorult, sőt szinte teljesen feledésbe merült még szülőhazájában is, mivel a fajta a fajta lassan munkáját is elvesztette. A farkas-populáció jelentősen lecsökkent, a nyájakat pedig már nem lábon, hanem vonaton vagy teherautón szállították. A közbiztonság is javult, így a magányos tanyákat sem fenyegette már rablóbandák támadása, így őrző-védő kutyákra sem volt már szükség. Sanz Tímon szakíró szerint a XX. század első felében csupán Olivia de Plasencia grófja folytatott szabályos tenyésztői munkát.

Nem csoda, hogy csak 1946-ban készült el az első – FCI által is jóváhagyott – standard, melyet a Királyi Társaság megújult vezetősége 1979-ben átalakított. Az első fajtaleírás modelljéül három kutyát használtak az ország középső részéből; a mai példányokhoz képest könnyebb, hosszabb lábú egyedek voltak, az egyik felnőtt kan csupán 50 kilót nyomott. 1981-ben hivatalosan is megtörtént a standard-változtatás, ebben az évben alakult meg végre a fajtaklub is, az Asociación Espanola del Perro Mastín Espanol (AEPME), a tenyésztők pedig bejárták Estremadurát és Leónt, tipikus kutyák után kutatva. Lassan divatba jött a fajta, persze ennek is több kára volt, mint haszna.

Amikor a fajta egyik elkötelezett támogatója, Maria Luisa G. Sanchez jelentősebb összegért vett meg egy szép szukát egy pásztortól, az esetnek hamar híre ment, és ettől kezdve a legcsúnyább jószágért is csillagászati összegeket kértek a „városi népektől”, és nagyon gyakran a kutyák papírjait is meghamisították. Egy-egy szukát például több kannak is befedeztettek, majd az almot az éppen divatos kannak tulajdonították.

A még néhány létező nagy juhnyáj mellett napjainkban is használják a spanyol masztiffot. 100 juhra vagy kecskére jut általában egy kutya. A Mastín nagyon önállóan dolgozik, amit a mindennapi életben a kedvencként tartott kutya gazdája esetleg makacsságként értékelget. Amúgy ideális családi kutya, nyugodt és kiegyensúlyozott, nagyon magas az ingerküszöbe, akár kanokat is lehet együtt tartani. Kifejezetten keresi az ember közelségét, kennelben nem szabad tartani. Éjszaka kifejezett házőrző-ösztöne, ébersége fokozódik. Nappal jellemző a fajtára, hogy egy magasabb megfigyelőpontot választ, ahonnan egész területét belátja.