|
CANE CORSO
Az újjáéledő legenda!
Az ókori harcos néhány éve világhódító útjára indult, kilépve az elszigeteltségből és feltartóztathatatlanul tör előre, csodálatot, elismerést, szeretetet vív ki magának, a corso barátok és tartók körében.
Ez a csodálatos fajta egy igazi unicum, karaktere, ereje, harciassága, kedvessége és legendás ragaszkodása hamar bűvkörébe vonzza az érdeklődőt. A fajtát jellemzően csak felső fokon lehet beszélni.
Elsöprő sikerét híven tükrözi az is, hogy az 1989-ben megrendezett Mantova-Ostuni találkozón még csak kb. 140 egyedet regisztráltak. Ma pedig, 1998-ban, Magyarországon már kb. 500 egyed lett törzskönyvezve.
Számtalan művészi alkotás maradt ránk, az utókorra, legyen az majolika, ikonográf, festmény, mese, legenda, amibe szervesen beépül a corso, aki megosztja az emberrel az öröm és a fájdalom perceit, (a szép időszakokat és azokat is, amelyekben semmi sem sikerül). Régmúlt idők emberének barátja, egyben a mi társunk is lehet.
Eddigi sikertörténete érthetővé válik, mihelyt megismerjük a fajtát.
Általános jellemzők:
Középmagas, erős, robosztus testfelépítésű, gyors, nagyon aktív, félelmet nem ismerő, mely csodálatos módon párosul fegyelmezhetőségével.
Könnyedén tanítható, ragaszkodó, állandó, fáradhatatlan őrzője a háznak és az ember tulajdonainak, igaz, hűséges barátja a gazdának, szelíd, kedves és türelmes a gyerekekkel szemben.
Idegenekkel zord, távolságtartó, már-már harapós.
A területőrzési ösztön a vérében van, már a 8-10 hetes kölykök kellő határozottsággal jelzik, ugatják az idegent vagy számukra szokatlant.
A klasszikus őrző-védő feladatokat bámulatos vehemenciával hajtja végre.
Támadása, a gyorsasága és ereje lévén elsöprő.
Személyvédő, kísérő kutyaként az egyik legkiválóbb.
Családi kedvencként való tartása is úgymond optimális, rajong a gyermekekért, mindig kész egy kis játékra, csínytevésre, hancúrozásra.
Rövid szőre miatt lakásba is javasolható.
A ridegtartást, az elhanyagoltságot és a munkanélküliséget nehezen viseli.
Neki család, kisebb-nagyobb feladat kell a tökéletes lelki egyensúlyhoz.
Olaszországban mind a mai napig használják vaddisznó és egyéb nagyvad vadászatára.
Tenyésztési múlt, jelen, jövő
Tudatosan kihagyom leírásomból a középkori, illetve ennél régebbi leírásokat, általános tudnivalókat. Ennél sokkal aktuálisabb, egész a mai napig érezhető tenyésztés- és típus kialakításról lesz szó röviden.
1973-ban prof. Giovanni B. és néhány lelkes barát felvásároltak néhány, különböző típusú corsot, azzal a céllal, hogy megvédjék, megismertessék és elterjesszék a fajtát a világon.
Első lépésként elszállították őket Mantovába, majd egy hosszantartó, tenyésztési munkába fogtak.
Többszörös szelekció árán, a munka gyümölcseként Daunó és Tipsi párosításából 1980-ban 2 olyan kölyök született (Basir és Bulan), akik már megfeleltek minden szempontból a fajtával támasztott követelményeknek. Tökéletes harmóniában a külső megjelenési jegyek a belső tulajdonságokkal.
Ettől a tenyésztési metodikától függetlenül, de ezzel egyidőben és párhuzamosan más visszanyerési programok is elindultak, minek eredményeként sikerült kibővíteni a genetikai állományt, rögzíteni néhány típust, karaktert és a funkcionális alakíthatóság is megmaradt.
Ezen belül meg kell említenünk néhány fontos, jelentős nevet: Indiveri Vito, Dyrium, Plud, Vecchio Carubo, Cesare, Ettore Frasinetti, Spicciano, Casa Capriati, Murgese, Casa Paoletti.
Felméréseket, tervezeteket követően az elkészült fajta standardot 1987-ben az ENCI elfogadta. Az 1989-ben megrendezett Mantova-Ostuni találkozó alkalmával 140 egyed került bejegyzésre.
1994. február 20-tól teljes joggal bekerült az FCI által elismert fajták közé.
Magyarországi helyzet
1994-ben érkeztek az első példányok hazánkba, ezután szédítő sebességgel terjedt el a fajta, melynek népszerűsége egész a mai napig is tart, sőt a kelet- és nyugat-európai országokban is megkezdte hódító körútját.
Sajnos a siker és a divat, mint minden más fajtának, nemcsak fejlődést hoz, hanem rengeteg negatívummal is jár.
Ezek közül a legégetőbb problémák: a szakirodalom teljes hiánya, márpedig enélkül lehetetlen úgy tenyészteni, hogy az megfeleljen az olasz elvárásoknak, kívánalmaknak vagy legalább megközelítse azt.
Az igényes corso tenyésztő nem elégedhet meg a "kézen-közön", szóbeszédként terjedő általános tudnivalókkal.
A hazai corso létszám ugyan folyamatosan gyarapszik, azonban a genetikai készlet még igen szűkösnek mondható. Jelenleg 3-4 főbb vérvonal létezik, ill. ezek keverése, párosítása, azonban ennek lehetőségei korlátozottak.
Az import fedezések díja és járulékos költségei félelmetesen magasak az átlag magyar pénztárcának. Növendék vagy felnőtt, minőségi kutyához hozzájutni képtelenség, azonban csak így, ilyen módon bővíthetjük, javíthatjuk az állomány minőségét.
Nincs semmiféle konkrét kapcsolat a fajta anyaországbeli clubjával, hacsak egy-egy tenyésztő egyénenként ki nem épített némi személyes kontaktust.
Jelentős hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a tenyészegyedek mentesek legyenek minden durva anatómiai hibától (pl. dysplasia, entropium, ektropium, stb.). Sikere, eladhatósága miatt kevesen vállalják fel a selejtezés árát.
Minden "tenyésztő" saját lelkiismeretére, szaktudására és szerencséjére van bízva, hogy a tulajdonában született alom minősége milyen: gyenge, közepes, átlagnál jobb, vagy "minden kutya szenzációs, csúcs minőségű" szintet ér el.
A magyarországi állomány javítása, a felelősségteljes tenyésztés érdekében - no és persze elsősorban, hogy a leendő corso vásárlóknak valóban öröme telhessen ebben a kedves, hős gladiátorban, - tegyünk meg mindent lehetőségünk szerint.
Minden tiszteletem és elismerésem azoké a tenyésztő társaimé, corsos barátaimé, akik dacolva sok-sok nehézséggel, intrikával, kudarccal, megpróbálnak javítani amin csak lehet és törekszenek a jóra, a jobbra, a tökéletesre, az igazi CANE CORSO-ra.
ŰŰCANE CORSO
Az ókori hadikutyák közül, melyek bölcsôje mintegy 5–600 évvel ezelôtt a messzi Keleten ringott, érdekes módon csak az európaiak maradtak fenn. Ráadásul úgy, hogy küllemük nem, vagy csak alig módosult az idôk során. Közülük a föníciai közvetítéssel a Britanniába került és ott szó szerint nevet szerzett masztiff a legôsibb, s tulajdonképpen az ô hatása nyomán alakultak ki (át) a többiek.
A brit óriások hazájuk leigázását (i. e. 55.) követôen érkeztek meg Rómába, ahol nagyobb termetüknek és erejüknek köszönhetôen hamarosan elnyomták a görög (epiruszi) eredetû molosszusokat. Így az olasz frakció tagjai, a Mastino Napoletano és a Cane Corso is részben az ô, részben pedig a rómaiak által korábban ismert ebek utódai.
Érdekesség: Felice Cesarino „Il Molosso” címû könyvében így írt: „Nem tudjuk pontosan, hogy az eredeti ázsiai típus hogyan került Itáliába. Az viszont biztos, hogy a római molosszus a nagyszerû mezopotámiai és asszír kutyának az utódja.”
A kétezer éves diadalút
A brit kutyák és a Rómában akkor már évszázadok óta megbecsült görög eredetû molosszusok idôszámításunk kezdetére tehetô találkozása nyomán megszületett az új típusú római kutyanemzedék. Az általuk ellátott feladatoknak megfelelôen két méretkategóriájuk alakult ki. A nagyobb testû, gyakran 90–100 kilós ebeket elsôsorban a csatatereken alkalmazták. Kisebb testû, körülbelül feleakkora képviselôi viszont óriási sikereket értek el a városok arénáiban éppúgy, mint a nagyvadak vadászatában.
Érdekesség: a sumerok már az ie. III. évezredben különbséget tettek a kisebb és mozgékonyabb „fogókutyák” (oroszlán, stb. vadászatára, majd késôbb állatviadalra használt ebek) és a hatalmas hadikutyák között. Ezt a fajta kategorizálást egyébként szinte az összes könyvben szereplô fajta történetében megfigyelhetjük majd.
A kutyák munkájuk során bizonyították használhatóságukat, így tenyésztésük rövid idôn belül kedvelt és megbecsült foglalatossággá vált. Ebben a korban számosan voltak olyanok, akik magukat a négylábú harcosok és gladiátorok szakértôinek tekinthették. A kutyák tenyésztése szinte nagyüzemi módon folyt a légió kaszárnyáinak és a cirkuszi arénák szomszédságában.
A hátországban érthetô módon elsôsorban a fürgébb és kisebb változat örvendett nagyobb ismertségnek. Hamarosan minden elôkelô ilyen típusú kutyákkal vadászott szarvasra és vadkanra, de ezekre bízta értékei, elsôsorban nyájai ôrzését. Sokszor a rabszolgák felügyeletét és a szökevények üldözését is ilyen ebekkel végezték a hajcsárok. Az ezekre a feladatokra legalkalmasabb kutyák így az egész Birodalomban és a meghódított területeken is gyorsan elterjedtek.
Tipizálás
Itt kerül a képbe a mára már kihalt Barenbeisser nevû fajta. Ugyanis éppen azt a méretkategóriát testesítette meg, éppen olyan küllemû volt, mint a mai Corso. Ezt igazolják a XVII. századi német metszetek, leírások is. Alkati hasonlóságuk nem véletlenszerû: egyrészt ugyanattól az ôstôl, a római molosszustól származtak, másrészt napi feladatuk is roppant hasonló volt. Ebbe a középkori családba tartozott még többek között a Wales-i gafaelgi vagy könnyû masztiff és a dél-francia alant vautreé. Bár közülük csak a Corso maradt fenn, érdekes módon ma sincs egyedül.
Festmények hôsei
A római kutyákkal való folytonosság megmutatkozik szobrokban és írásos munkákban egyaránt: az elôzô, csaknem kétezer éves jelenetet ábrázoló képen a Cane Corso-ra megtévesztésig hasonlító ebeket láthatunk, s ugyanilyen állatot fedezhetünk fel néhány a XV–XVI. századból fennmaradt festményen is. Ezek mindenekelôtt vadászjeleneteket örökítettek meg, melyeken a kutyák vadkanokat, bölényeket és medvéket gyûrnek le… sokszor egymagukban.
Érdekesség: feljegyezték, hogy Bernabo Viscontinak élete során több száz elfogókutyája volt, melyeket vaddisznók, szarvasok és medvék vadászatára használt. Gondosan ügyelt a kutyák állapotára: a gondozásukkal megbízott szolgáknak kéthetente be kellett mutatniuk a kutyákat a nemesúrnak. Ha egy ebet soványnak talált, a szolgát elkergette. Ha viszont valamelyik kutyája elpusztult, a „felelôs” gondozót meg is botoztatta dühében.
E dicsôséges alkotásokon szereplô ebeken kívül azonban szinte egyáltalán nem találkozunk a mindennapok hôseivel, a gulyák és porták ôrzôivel. A fôúri megrendelésre dolgozó festôk ugyanis csak ritkán örökítették meg az egyszerû emberek mellett dolgozó kutyákat, így ezekrôl alig maradt fenn ilyen jellegû emlék ebbôl a korból.
A XIX. század eleje változást hozott. Ekkor ugyanis egy érdekes szokás lépett életbe Nápoly környékén: divatba jöttek az ún. jászolképek. A legszegényebbek, a nincstelenek kivételével minden család igyekezett magának ilyen vallásos témájú képet szerezni, hogy otthonukat díszítsék vele. Ezeken a betlehemi jászol ismert alakjai mellett számos állatfigura, köztük a mai Cane Corso-ra emlékeztetô ebek voltak láthatóak. A tömegtermelést végzô vásári piktorok nyilván olyan kutyákat festettek meg ezeken a képeken, amelyek elterjedtek voltak a Vezúv-régióban élô parasztcsaládok környezetében.
Zoológiai érdekességek
Létezik azonban egy még ezeknél is régebbi forrás, amely még egzaktabb módon örökítette meg e remek fajtát. A csaknem kétszáz évvel korábban íródott zoológiai munka magáról a Cane Corso-ról is név szerint emlékezik meg !
Konrad Gesner (1515–1565) svájci orvos Arisztotelész és Plinius nyomdokait másfélezer év távlatából követve alkotta meg „Enciklopédiáját”. Ebben a monumentális mûben ókori elôdeihez hasonló alapossággal foglalta össze kora állat- és növénytani ismereteit
Gesner így írt a Cane Corso-ról: „Nagyszerû kutya, melynek fürgesége, hatalmas testi ereje és rendkívül erôs harapása lehetôvé teszi a menekülô vad utolérését és megragadását. Bátorsága és fáradhatatlansága bámulatra méltó, kiválóan alkalmas akár a legveszedelmesebb nagyvadak vadászatára is.”. Kicsivel késôbb megjegyezte: „Calabria-ban szicíliai dognak is hívják…”.
Az olasz csizma orrán elhelyezkedô tartomány említése egy újabb utalás a fajta elterjedési területére. Az elôzôekben is ezek a kutyák leginkább mint a Rómától délre esô területeken ismert vadász-, házôrzô- és terelô ebek kerültek szóba. Jogosan tehetjük fel tehát a kérdést:
Hogy kerül ide Korzika?
A fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértés éppen nevével függ össze. Sokan ugyanis a Cane Corso-t „korzikai kutyának” fordítják, holott ennek a pompás fajtának semmi köze sincs a Franciaországhoz tartozó szigethez. Annál több a legközelebbi rokon, a Mastino szülôföldjétôl is délebbre elterülô csodálatos vidékekhez. Az Appenin-félsziget alsó harmadán és Szicília szigetén a római idôk óta nagy becsben tartják ezt a fajtát, mint a pásztorok, parasztgazdák és vadászok segítôjét, a csordák félelmetes ôrét és a nagyvadak elfogóját.
Érdekesség: egy régi szicíliai közmondás arra vonatkozik, amikor teljesen felfordult a világ, és a dolgok természetellenesen történnek, vagyis: „ha a nyúl kergeti a Cane Corso-t”
A fajta neve eredetének vizsgálatához idézzük fel a Római Birodalom kialakulásának kezdeteit. A Dél felé való terjeszkedés idôszakában, azaz az i.e. III. században a rómaiak az itt többszáz évvel korábban, az ún. „görög gyarmatosítás” idején alapított poliszokkal kerültek szembe. Legyôzésük nem jelentette megsemmisítésüket, így a háborúk után a bizonyos mértékû nyilvánvaló asszimiláción túl békében éltek tovább. A latin kultúra sokat átvett a görögöktôl, s ennek ma is kézzelfogható nyomai vannak. Különösen igaz ez Calabria-ra és Szicíliára, a Cane Corso ôshazájára.
Ezek után nem meglepô, hogy a „corso” is egy görög eredetû szó, mely a zárt területeket, udvarokat jelöli. Ennek megfelelôen a Cane Corso név területôrzô kutyát jelent. A szicíliai dialektusban mára a „corso” jelentése erôs, illetve csíkos. Vagyis a nagyszerû kutyafajta elnevezése nyomán az ôsrégi görög szó új értelmet nyert viselôje, az erôs fizikumú és túlnyomórészben csíkos ebek által. Ezek a négylábúak Szicília népe számára mindmáig az erô, bátorság és hûség szimbólumai. Mindennapi életük része volt a velük való találkozás, akár pásztorok mellett, akár a nagybirtokok, udvarok kerítése mögött. Feljegyezték, hogy a vásározó kereskedôk szekerére, holmijára és pénzére is Cane Corso-k vigyáztak, de ôket használták a csôszök a termés, és a börtönôrök a foglyok ôrzésében.
Érdekesség: egy 1750-bôl származó rendelet megtiltotta, hogy Corso-kkal szökevény rabokat üldözzenek.
Alkalmazásuk kiterjedt az állatviadalok arénáira is, melynek egy rendkívül érdekes bizonyítéka napjainkig fennmaradt. Vittoria városában a helyi bingón az 52-es számot évszázadok óta Giovanotto-nak hívják, egy legendás viadorkutya emlékére. Ez a híres harcos ugyanis ennyi küzdelmet vívott, s egyszer sem maradt alul.
A modernkori történet
A fajta az olasz népnek köszönhetôen tehát két évezreden át fennmaradt. Azonban a XX. század csaknem eltüntette a Föld színérôl: az I., de különösen a II. világháború nagy károkat okozott az állományban. Nemcsak a tenyésztés vált lehetetlenné, de az a munka és életforma is lassan eltûnt, aminek a Cane Corso létét köszönhette. Így a háborús években, amikor az embereknek is alig volt mit enniük, sok példány egyszerûen éhenpusztult.
A fennmaradt kevés számú egyed alapot adott ugyan a fajta újjáélesztéséhez, ám a beltenyésztettség sokáig fenyegetô jelenség volt. Ráadásul a Corso-t sokáig nem ismerték el önálló fajtaként. Míg a Mastino-t elsôsorban signore Scanziani áldásos tevékenységének köszönhetôen viszonylag hamar, már 1949-ben felvették az elismert fajták jegyzékébe, addig a szicíliai kutyát csak a nápolyi rokon egy elfajzott változatának tartották .
Érdekesség: Stefano Gandolfi írta: „Ha meg akarjuk magunkat ismerni, a gyökereinknél kell kezdenünk. Nem hagyhatjuk ki a Cane Corso-t, mert ha elfeledkezünk róla, egy kis darabot elveszítünk saját történelmünkbôl.”
Szerencsére igazi hívei a nemzeti örökség részének tartották, és nem hagyták magára. A ‘70-es évek elején prof. Giovanni Bonatti, Stefano Gandolfi és Giancarlo Malavasi elkezdték felkutatni a megmaradt példányokat, és egy hosszútávú tenyésztési programot dolgoztak ki a fajta megmentésére. Munkájukhoz egyre többen csatlakoztak, s alig tíz évvel késôbb, 1983-ban megalapították az S.A.C.C-t, vagyis a Cane Corso Tenyésztôk Társaságát. Lelkesedésük és kitartásuk eredményeként az olasz kennelklub (ENCI) 1987-ben elfogadta a standardot.
Az FCI 1994. februárjában megkezdte a fajta elismerésének folyamatát, s alig két év múlva a Corso teljes jogú taggá vált a világszerte kedvelt kutyák táborában.
Forrás: www.kutya.hu |
AJÁNLOM AZ OLDALT
