A XIX. század végén Európa minden táján, ahol birkatenyésztéssel foglalkoztak, ott dolgozott a nyájak mellett egy középnagy, könynyed felépítésû, durvaszôrû pásztorkutya; sok helyütt birkáspudlinak, vagy egyszerûen birkakutyának hívták. Kisebb-nagyobb különbségek ugyan vidékenként kialakulhattak, de mielôtt egy-egy önálló fajta kikristályosodhatott volna, számtalan típus egyszerûen eltûnt megfelelô munka, feladat hiányában. Az agrárkultúra változásával, a hatalmas birkanyájak megszûntével a XX. század elején már Hollandiában sem volt különösebb igény pásztorkutyákra. Ha néhány elkötelezett kutyabarát nem gyûjti össze utolsó pillanatban Drenthe tartomány megmaradt pásztorkutyáit, sok más európai típussal együtt a schapendoes sem marad fenn.

A jó pásztorkutyát, a Canis Pastoralis-t már a kora-középkorban is nagyra becsülték. Egy ilyen kutya megölése magas pénzbüntetést vont maga után. Korabeli elôírásokból kitûnik, hogy a pásztorok kutyáit igen veszélyes állatoknak tartották, gazdáik csak medve- vagy farkasüldözéskor oldhatták el láncaikról. Ebbôl is látszik, hogy akkor még a mai értelemben vett terelésre nem volt olyan nagy igény a hatalmas és összefüggô legelôk miatt, hanem inkább a pásztort és nyáját idegen támadásoktól megvédeni képes kutyákra volt szükség. A kuvasz, a pireneusi masztiff vagy a sarplaninac az ilyen kutyák emlékét ôrzi. A medve és a farkas részleges kihalásával, eltûnésével, másrészt a mezôgazdaság, a kultúra fejlôdésével ezek a kutyák idôvel munkanélkülivé váltak. A pásztoroknak kisebb, fordulékonyabb, könnyen képezhetô kutyákra volt szükségük, melyeknek a ma is ismert pásztorkutya-tulajdonságokkal kellett rendelkezniük.

Max v. Stephanitz, a német juhászkutya megteremtôje írja, hogy századunk elején Németországban igen elterjedt volt egy durva, olykor göndör szôrû pásztorkutya-típus, de ez a megállapítás igaz volt Lengyelországra is, bár a kutyák marmagassága nyugat felé haladva egyre csökkent. Hollandia Drenthe tartományának és Veluwe északi részének pásztorai is ôsidôktôl kezdve használtak egy kicsi, durvaszôrû kutyát, melyet nagyra becsültek fáradhatatlan munkakedve és kiváló intelligenciája miatt. Kinézetében azonban nem volt semmi különös, így a festôk inkább a tarka koikerhondot örökítették meg tájképeiken. Egyedül Conredijn Cunaeus (1825–1895) festményeirôl derül ki, hogy a XIX. században Hollandiában tartottak egy nem túl nagy, könnyû felépítésû, hosszú szôrû juhászkutyát is.

P.M.C. Toepoel és H. Jungeling a második világháború elején kezdtek tôsgyökeres kutyafajták után kutatni Drenthe tartományban, ahol az öregek még emlékeztek egy pásztorkutyára, melyet arrafelé „herdersdoes”-nak, „siepenhond”-nak, „schapendoes”-nak vagy „olde grise”-nek neveztek. A „schapendoes”-t szó szerint birkakutyának lehetne fordítani. Érdekes tudni, hogy a „does” szótô ma már nem létezik; korábban – ellentétben az inkább fajtatiszta kutyát jelölô „hond” szóval – munka-, paraszt- vagy utcakutyát jelentett. A Toepoel által felkutatott kutyák drenthei kiállításokon „hazai juhászkutyák”, „óholland juhászkutyák” vagy „birkapudlik” elnevezés alatt szerepeltek, elôször 1942-ben, az Amsterdam Winneren mutatták be ôket schapendoes néven, de még csak el nem ismert fajtaként. 1945-ben megszületett a fajta-standard, 1947-ben megalapították az önálló fajtaegyesületet és 1952–53-ban ideiglenes regisztert nyitottak a holland törzskönyvben a fajta számára. Az FCI hivatalosan 1971-ben fogadta el önálló fajtaként a schapendoest. A holland klub 1972-es kiállításán már 82 kutya jelent meg. Napjainkban évente kb. 250 kölyök születik Hollandiában. Magyarországon 1998-ban, Németországban 1986-ban született az elsô alom, melynek anyja nem holland, hanem egy Svájcból importált szuka volt.

Elvétve azért napjainkban is használják a schapendoes-t birkanyájak terelésére Hollandiában. Mivel a nyájakat nyugodt, mindentôl távolfekvô területeken legeltetik, a kutyának kitartónak, fordulékonynak, gyorsnak kell lennie. Nemcsak jó ugróképesség, de intelligencia és önálló cselekvôkészség is szükséges. Testben és lélekben egyaránt igazi pásztorkutyának kell lennie. A birkákkal szemben bizonyos mértékû harapási kedvvel is kivívja a kellô tiszteletet. Ez a „fogás” nem sebzi meg az állatot, csupán egy erôs csípés, mely a szökevényt a nyájhoz való visszatérésre ösztönzi. Testrészek szerint megkülönböztetünk nyakfogást és combfogást. Féktelen jókedvében játék közben gazdájával szemben is alkalmazhat „terelési fogásokat”, mikor teljes testével nekiszalad az embernek és bokájába csíp.

Nagyon erôsen kötôdik az emberhez, megpróbál mindig a közelében lenni, ezért kennelben tartani nem szabad! Élénk, de nem ideges kutya. Figyelmes, vidám, különösen intelligens. Mindig kész a játékra, kellemes családi kutya, de mivel nem is olyan régen, pár generációval ezelôtt aktív munkakutya volt, találni kell neki valami értelmes elfoglaltságot. Napi három séta a ház körül sem szellemi, sem fizikai igényeit nem elégíti ki, de egy kert sem helyettesítheti a kutyával való foglalkozást. Igen megfelelô sport számára az agility, de mentôkutyának is kiváló lehet. (A törökországi földrengések során már bevetettek egy német tulajdonú schapendoes-t.) Mivel nem túl szenvedélyes vadász, megfelelô nevelés mellett nyugodtan lehet póráz nélkül futtatni, nem fog kiszaladni a világból. Ideális kísérô biciklizéshez vagy kocogáshoz. Késô öregkoráig – várható élettartama 12–15 év – megôrzi munkakedvét és játékosságát. Hatalmas intelligenciájának és önállóságának köszönhetôen nevelése csupán szeretetteljes következetességet igényel, kezdô kutyásoknak is ajánlható.

A durva bánásmód, a katonás parancsvégrehajtás nem a schapendoes világa. Egyszerûen csak szeretni kell, hiszen szociális érzéke is erôs, gyerekekkel szemben is megbízható. Szôrzetének ápolása sem bonyolult, elég egy-két hetente átkefélni. Ami a színt illeti, a standard minden variációt engedélyez, de a sötét kékes-szürke és a fekete árnyalatait részesíti elônyben. A szukák marmagassága 40–47 cm, a kanok 43–50 cm magasak.