A német pinscher

Nem minden fajtatörténet mond feltétlenül igazat, mikor az adott fajtát az ôsi vagy nagyon régi jelzôvel illeti, hiszen sok esetben csupán az ember kénye-kedve alakította ki egy adott fajta küllemét alig röpke száz év vagy még rövidebb idô alatt. A pinscher esetében, mint lehetséges ôs, felmerül az ún. tôzegkutya neve, mely idôszámításunk elôtt 3000 és 2000 között élt. Vajon túlzás azt állítani, hogy ez a neolitikumban élt kutya a pinscher közvetlen ôse?

1854-ben a Jurahegység talajvízszintje drasztikusan csökkent, s ennek köszönhetôen a szabaddá vált tôzegrétegekben igen fontos leletekre bukkantak a régészek. Különbözô cölöpépítmények közelében számtalan emberi és állati, elsôsorban szarvasmarha és kutya csontvázakat találtak. A tudósok ezeket a kutyákat Canis familiaris pallustris azaz tôzegkutya névvel illették. Ezeknek a leleteknek a révén bizonyossá vált, hogy a mai Svájc, Ausztria és Németország területén rengeteg kb. 50 cm marmagasságú kutya élt. Theodor Studer (1845–1922) mélyreható vizsgálatokat végzett a tôzegkutya tárgyában, s más tudósokkal egyetemben létrehozta az Albert Heim alapítványt, mely számos kutya-lelet tulajdonosaként napjainkban is tovább kutatja kutyafajtáink történetét. A kutyakoponyákat tanulmányozó szakemberek arra az eredményre jutottak, hogy i.e. 3000 és 2000 között, újabb evolúciós lépésként, egyértelmûen három koponyatípus alakult ki, s az egyik pontosan megfelel a mai schnauzer illetve pinscher koponyájának.

Emil Hauck professzor is régi fajtának tartja a pinschert, szerinte ez a rövidszôrû, vaskos testû kutya már az ôskorban elterjedt egész Európában, tömegesen fôleg Közép-Európában, jobbára a dél-német térségben és Ausztria területén. Persze ún. falusi fajta révén sokáig nem sokat törôdtek ezekkel a kb. 5–10 kilós kutyákkal. H.G. Reichenbach megemlíti ugyan a pinschert mint fajtát 1836-ban megjelent, „Der Hund in seinen Haupt- und Nebenracen” c. mûvében mint karcsú és minden porcikájában részarányos testalkatú ebet, melynek füle keskeny és tôbôl feláll, eredeti színe pedig ôzbarna vagy koromfekete, de a szerzô szerint a fajta nemrégiben alakult csak ki, s valószínûleg Angliából ered. A könyvében látható kép is inkább egy black-and-tan terriert ábrázol. Kortársa, Götz is ezt a nézetet vallja, tehát a XIX. század elején lépten-nyomon összetévesztették a fajtát az angol fekete-cser terrierrel.

1879. július 17-én a „Kutya” c. német lapban egy levél jelent meg R. v. Schmiedeberg tollából, melyben elmeséli, hogy egy hannoveri kiállításon, miközben a ringben pinscher néven szereplô, ámde teljesen eltérô színû és szôrminôségû kutyákat nézegette, egy brit riporter nekiszegezte a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is az a pinscher? Schmiedeberg e kérdéssel konfrontálódba úgy érezte, valamit tennie kell e nemzeti fajta ügyében. 1884-ben, mikor még a német fajtanemesítô egyesület sem ismerte el önálló fajtaként a pinschert, megírta az elsô pinscher-standardet, a rövid- és drótszôrû variációról egyaránt. Az 1895-ben létrejött Pischer-Schnauzer Klub ezt a fajtaleírást fogadta el hivatalosként megalakulásakor. Az 1902-ben megnyitott elsô törzskönyvben – ekkor már a drótszôrû pinschert schnauzernek nevezték –, 8 pinscher és 83 törpepinscher szerepelt. Az 1906-ban „Kartell für das Deutsche Hundewesen” néven újjászervezôdött német fajtanemesítô egyesület a PSK-t nyilvánította a pinscher fajtában kizárólagosan illetékes szervezetnek.

A pinscher ma is létezô két méretváltozata közül már az 1900-as években is a törpepinscher volt a népszerûbb, a „normál” méretû pinscher egy idôben szinte a kihalás szélén állt. Szerencsére akadt egy ember, Werner Jung, a PSK tenyész-fôfelügyelôje, aki felkarolta a fajtát. Ekkortájt azonban a fajtaazonos tenyésztésbôl származó pinscherek már 9–13 éves veteránok voltak. Jung öt, tenyésztésre alkalmas kutyát választott ki, de ezek közül is 3 túlméretes törpepinscher volt. 14 alommal azonban rövid idôn belül hatvanfôs állományt hozott létre.

A népszerû törpepinschert sosem fenyegette a kihalás veszélye, bár olykor éppen a túlzott népszerûség vált kárára. Korabeli feljegyzések szerint 1900 elôtt a törpepinscherek bírálata a kiállításokon mai szemmel igen furcsán folyt: a kutyákat kalitka-méretû ketreceikben vagy a hölgyek karján tekintették meg, s nemhogy nem vizsgálták a kutyák mozgását, de még a díjak odaítélésénél is csupán az volt a döntô, hogy minél parányibb fejû és törékenyebb testû legyen a szerencsétlen jószág. Az elsô világháború elôtti idôszakban a német kiállításokon a törpe pinscherek alkották a legnépesebb mezônyt, nem ritkán hatvan példányt neveztek egy-egy versenyre. A háború folytán persze csökkent az állomány, 1925-ben azonban már ismét 1300 kutyát jegyeztek a törzskönyvbe. De visszatérve a törpeség problémájára, Svájcban kb. ötven éve szinte csôdbe ment a törpepinscher-tenyésztés, mivel egyre apróbb jószágokat állítottak elô, s a kiállításokon 20 centis, ceruzavékony lábacskájú lények szaladgáltak. Szerencsére – elsôsorban – a holland és skandináv tenyésztôk nem tévedtek e zsákutcába, náluk a 28–30 cm marmagasságú egyedek alkották az állomány nagyrészét.

A 2000. április 6-án érvénybe lépett, módosított törpepinscher standard 25–30 cm marmagasságot és 4-6 kg testsúlyt ír elô. Hibának számít a max. 1 cm eltérés (felfelé és lefelé egyaránt!), súlyos hiba a több mint 1, de kevesebb mint 2 centis eltérés, s már kizáró ok a több mint 2 cm eltérés az elôírt mérethatártól, szintén lefelé és felfelé egyaránt.

Aprócska méretébôl kifolyólag hajlamos az ember ölebként kezelni a törpepinschert, de jellemét közelebbrôl megismerve hamar elveti ezt a feltételezést. Amilyen kicsi a mérete, olyan nagy az életkedve! Roppant élénk, temperamentumos, játékos kutya, lehetetlen mellette unatkozni. Csak az tartson törpepinschert, aki képes elviselni és megfelelô elfoglaltsággal kielégíteni ezt az állandó, felfokozott életkedvet. Mint minden hasonlóan élénk és mozgékony fajtának, a pinschernek is kiváló sport az agility, ahol egy ilyen kutyával eséllyel pályázhatunk a gyôztes címre; hazánkban is látni többé-kevésbé rendszeresen versenyzô, eredményes törpepinschereket.