A „drótos”

A magyar vizsla mindenes vadászkutya, ősei ázsiai eredetű kopófajták lehettek, melyek valószínűleg a vándorló magyar törzsekkel érkeztek a Kárpát-medencébe. A XVI. század elejéről származó levéltári adatok szerint már a török hódoltság előtt elterjedt volt a magyar nemesek körében egy vizsla típusú, apróvadra használt vadászkutya, mely később, a török uralom alatt nyilván keveredett az idegen négylábúakkal. A vadászat természetesen a magyar nemesek egyik kedvenc szenvedélye volt.

A XIV–XV. századtól csökkent az erdők nagysága az alföldön, a nagyvad visszahúzódott a hegyekbe, a mezőkön elszaporodott az apróvad, a fácán. Egyre népszerűbbé vált ennek a veszélytelen apróvadnak a vadászata, melyben a fürjészvizsla volt az ember legnagyobb segítsége.

Ezeknek a „sárgáknak” a rendszeres, kennelszerű tenyésztését a főnemesi Zay család kezdte el 1700 elején Zayugrócon, Trencsénben. A vizsla tenyésztése igazán a XVIII. századtól lendült fel, amikor a lőfegyverek elterjedésével megnőtt az élő és lőtt apróvad felkutatására alkalmas kutyák szerepe. 1920-ban megalakult a Magyar Vizslatenyésztők Egyesülete, 1924-ben pedig az Országos Vizsla Klub. 1935-ben a Nemzetközi Kinológiai Szövetség is elismerte nemzeti fajtánkat, és világszerte kezdték megismerni és megszeretni a magyar vizslát. Sajnos a második világháború súlyosan megtizedelte az állományt, gyakorlatilag újra kellett kezdeni a tenyésztést a még fellelhető egyedekkel.

Érdekességként álljon itt az Amerikai Kennel Klub hivatalos kiadványában szereplő magyar vizsla fajtatörténet fordítása: „A vizsla vagy magyar pointer eredete a századok homályába vész, de azt helyesen feltételezhetjük, hogy ősei azon magyar hordák vadászai és társai voltak, melyek Közép-Európát népesítették be több mint ezer éve és települtek le ott, ahol ma Magyarország van. Kőbe vésett X. századi primitív ábrázolásokon magyar vadász látható sólyommal és a vizslára hasonlító kutyával. Egy XIV. századi régi magyar kódex a solymászatról is tartalmaz egy fejezetet; az illusztráción egy meglehetősen jól azonosítható vizsla látható. A fajta kétségtelenül a régi főurak és fővezérek kedvencévé vált, akik szándékosan vagy véletlenül, de megőrizték tisztaságát az évek során át.

A vizsla folyamatos fennmaradásának oka, ezekben a régi időkben is, az a tény, hogy veleszületett vadásztehetségét táplálta és fejlesztette az a környezet, melyben felnőtt, név szerint a magyar alföld. Az ország ezen részén szinte kizárólag mezőgazdasággal és pásztorkodással foglalkoztak; itt bőségesen nőtt a gabona, a termőszezon hosszú volt, a nyarak forróak. (...) Búza és kukorica, rozs és árpa vonzotta a foglyot és más szárnyas vadat, miközben a magyar nyúl is virult és nagyra nőtt. Ilyen növényzet között elkerülhetetlen volt, hogy az éghajlati viszonyokhoz és az elérhető vadhoz alkalmazkodó vadászkutya alakuljon ki.

Amire a vadásznak szüksége volt, és amivel végül is rendelkezett, az egy gyors kutya volt, mely kellőképpen óvatos, hogy ne riassza fel a zsákmányt a szinte teljesen nyílt terepen, közel dolgozik gazdájához, kiváló az orra, és elsőrendű általános vadásztehetséggel rendelkezik; röviden olyan kutya, mely két specialista, a pointer és a retriever szolgálatát egyesíti.

A nagy háborúk erősen meggátolták a fajta különben normális fejlődését. Az első világháború végére szinte kihalt a vizsla, csak néhányan a fajta legszilárdabb barátai közül őrizték meg kis számban. A két háború közötti évek nehezek voltak, de akik szerették a fajtát, meggátolták kihalását.

1945-ben az orosz megszállás elől menekülő magyarok magukkal vitték kutyáikat Ausztriába, Olaszországba és Németországba. Hasonló módon van néhány a Cseh Köztársaságban, Törökországban és Oroszország déli részein.

Az Egyesült Államokba az 1950-es években kezdődött az importálás, és az AKC 1960-ban vette fel regiszterébe a fajtát. A vizslák erős, kitartó vadászként és nemes, barátságos társként egyaránt eredményesnek bizonyultak.”A drótszőrű magyar vizslát az ősi rövidszőrű magyar vizslából tenyésztették ki körülbelül hatvan éve. Az 1930-as években, elsősorban vadászok között merült fel az az elképzelés, hogy a rövidszőrű magyar vizsla kiváló tulajdonságait „téli kiadásban” is megjelentessék, azaz a nagy hideget jobban tűrő vadászkutyát hozzanak létre.

A cél az volt, hogy az új kutya őrizze meg a magyar vizsla küllemét és belső tulajdonságait egyaránt, maradjon meg ősi színe is, de szőrzete legyen kemény, „drótos”. Az ötlet természetesen nagy vitát kavart vizslás körökben, hogy kell-e egyáltalán, és ha igen, milyen legyen az új magyar fajta.

Abban végül szinte mindenki egyetértett, hogy hordoznia kell a rövidszőrű magyar vizsla jellegét. Az új szőrváltozatot drótszőrű német vizsla felhasználásával érték el, ami kissé erősebb csontozatot is eredményezett. Ebben a munkában a hejőcsabai Vasas József és Gresznárik László járt az élen. Vasas József 1942-ben nyújtott be ez beadványt a drótszőrű magyar vizsla tenyésztése ügyében, bizakodóan számolt be a drótszőrű német és a rövidszőrű magyar vizsla keresztezéséből származó egyedekről, melyek közül sok megőrizte a rövidszőrűek minden kívánatos tulajdonságát, kiegészülve egy időjárásálló „kabáttal”.

Érdekes, hogy Kubinszky Ernő és Szél György „A kutya” című, 1956-ban megjelent könyvében még ez olvasható a drótszőrű változatról: „Próbálkoztak a szőrzet, illetve a bőr ellenállóbbá tételére a német szálkásszőrű vizsla keresztezésével, azonban a kísérlet ez ideig nem vezetett eredményre, mert az utód nagymértékben vesztett magyar vizsla jellegéből.”

Bár a magyar vadászok kezdetben vonakodtak drótos kutyáikat bemutatni, azért lassan megindult az új magyar fajta fejlődése. A második világháború okozta törés után, a drótszőrű magyar vizsla lelkes híveinek köszönhetően az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte a „drótos”.