BANDOG

A bandog nevet a középkorban az ôrkutyaként használt nagytestû és erôteljes felépítésû ebekre használták. Ezeket a félelmetes állatokat nappal megkötve tartották, és csak éjszakára engedték szabadon. A név az ôsrégi szász „Banda” (lánc) szóból származik. A név jelentése „láncra kötött kutya”.

Az elnevezés ekkoriban csupán a funkció megjelölésére, és nem a fajta meghatározására szolgált. Így gyakran egymástól nagyon is eltérô küllemû kutyákat illettek ezzel a névvel. Ami közös volt bennük, az az átlagosnál masszívabb felépítés, erôsebb csontozat, és a vad, félelmet nem ismerô természet volt.

A Bandogok és elnevezésük – az élettér, vagyis a paraszti porták eltûnésével – az idôk folyamán feledésbe merültek. A közös névvel illetett nagytestû kutyák fennmaradt képviselôi az 1850-es években megkezdett tipizálás nyomán már fajtákba sorolva, más néven éltek tovább. Úgy tûnt, a kifejezés végképp kihalásra ítéltetett, ám a XX. század utolsó harmadában a tengerentúlon újra feltámadt az ôsrégi szó.

Történt, hogy az 1960-as évek elején egy bizonyos John Swinford nevû állatorvos megálmodta magának a világ lehetô legkeményebb ôrzô-védô kutyáját. Elképzelésének megvalósulását egy game Pit Bull kan és egy hatalmas termetû Mastino Napoletano szuka keresztezésétôl remélte. Úgy gondolta, hogy a bull and terrier fürgesége és temperamentuma szerencsésen ötvözôdik majd a molosszus méreteivel és csontozatával. Ettôl a párosítástól remélte azt a kutyát, amelyik a világ legtökéletesebb ôreként méltó utódja lesz a középkori Bandog-oknak.

A fenti keresztezés eredményeként valóban remek küllemû és karakterû kutyák születtek, így Swinford tovább folytatta a „régi-új” fajta tenyésztését. Egyesek szerint angol masztiff szukákat is használt, bár ezek csak találgatások. A lényeg, hogy a késôbbi almokból további pompás egyedek láttak napvilágot kennelében. Ám a derék doktor sajnálatos módon fiatalon elhunyt, így az általa elindított kezdeményezés csaknem feledésbe merült.
Azonban megkezdett munkája szép számmal talált követôkre. Ezek a lelkes hívek folytatták az általa kidolgozott programot, bár a késôbbiekben már Bullmastiff-ot és Dogue de Bordeaux-ot is felhasználtak kutyáik tökéletesítéséhez. Ennek a logikának az alapján ma is minden olyan kutyát, amely az APBT és valamely molosszoid fajta frigyébôl származik, az USA-ban Bandog-nak hívnak. Az American Bandog Club igyekszik összefogni a fajta híveit, s népszerûsíteni az általuk tartott kutyákat.

Az Európába vezetô út

Miután a ‘70-es években megindult az American Pit Bull Terrier-ek importálása, az „erôs kutya” fogalma új értelmet nyert Európában. Kezdetben szinte kizárólag a viadalok hívei tartották és tenyésztették ôket, és az általuk más fajtákkal végrehajtott keresztezések is ezt a célt szolgálták. Noha az USA-ban az ilyen párosítások ekkor már inkább a tökéletes ôrzô-védô eb megteremtését célozták, az európaiak kezdetben még nem tudtak kilépni az arénák környékérôl. Ennek a tenyésztési folyamatnak a résztvevôi – természetesen a már említett APBT mellett – elsôdlegesen a rottweilerek és a különbözô molosszoidok voltak. Ezek valamennyien az ókori hadikutyák leszármazottai, sôt néhányan még közelebbi rokonok is a középkori bulldogon keresztül. Kezdetben Európában is ezen meglehetôsen szerteágazó keverékeket illették a Bandog névvel.

Vannak, akik részint Swinford, részint az európai kutyaharc-rajongók hatására ma is ezekre a kutyákra használják a Bandog nevet. Azonban egy a ‘80-as években elindított program résztvevôi leszûkítették a kört. Rokon fajták egy bizonyos tenyésztôi elképzelés szerinti párosításából született egyedek elnevezésére használták ezt a régi elnevezést.

Ez az elsôsorban Hollandiában és Németországban kidolgozott koncepció négy fajtán alapult. A tenyésztôk végsô eredményként, akárcsak Swinford húsz-huszonöt évvel korábban, ezen kutyák legjobb tulajdonságainak egyesülését várták.

Elképzelésük az volt, hogy az APBT tökéletes anatómiai felépítését, robbanékonyságát ötvözzék a rottweiler munkaszeretetével és nyugodtabb természetével. Az utódokban viszsza akarták kapni a molosszusok hihetetlen erejét, méreteit és csontozatát, ám a mai Mastiff-okra jellemzô lustaság nélkül. Ezt a Bullmastiff és a rhodesian ridgeback bevonásával remélték elérni. Ez utóbbi fajta hihetetlenül szívós és kitartó izomzattal rendelkezik, s alkalmasnak látszott a molosszoid „feljavítására”.

A felsorolt négy fajta különbözik ugyan egymástól, megegyeznek viszont a következôkben: mind intelligens, nagyszerû fizikumú munkakutyák. A tenyésztôk erre az alapra építkezve kívánták belôlük megteremteni a hibátlan felépítésû és temperamentumú szolgálati ebet, megôrizve az elôdök legjobb tulajdonságait. Nagy hangsúlyt kapott a használhatóság és kezelhetôség szempontjából esetleg kedvezôtlen jellemzôk kiszûrése.

A mackós termet és az ebbôl eredô lassú mozgás eltûnésével olyan ebet kapunk, amely közel rottweiler méretû, ám annál sokkal erôsebb, ugyanakkor fürgébb és kitartóbb. A nehézkesség mellett a túlzott élénkség is az „ejtett” tulajdonságok közé került, ám az intelligencia és karakter megmaradt.

Az elmúlt években a legtöbb tenyésztô a rhodesian ridgeback helyett egyre inkább a Dogo Argentino-t kezdte el használni, mivel ez a fajta is páratlan szívósságáról és kitartásáról ismert Ugyanakkor afrikai társától eltérôen ô egy igazán közeli rokon a molosszoidok és a bulldogok családjában. Így nem okoz „gondot” az oroszlánkutya keskenyebb fejtípusának esetleges átöröklôdése az utódokban.

A Bandog megalkotásának receptje a következô: egy APBT kannal fedeztetnek egy rottweiler szukát, míg a másik oldalon ez a párosítás ridgeback (vagy argentin dog) – Bullmastiff. A megszületett keverékeket a másik ág egyedeivel párosítják, és ennek eredményeként kapunk Bandogot.

Ez a fajta tehát nem más, mint céltudatosan létrehozott keverékek keveréke. Ez természetesen csak az elsô generáció, melyben egyik-másik ôs tulajdonságai dominánsan jelentkezhetnek. Ennek kiküszöbölésére alkalmas a Bandogok egymással való párosítása, amely a homogenizációt segíti elô. Emellett a tenyésztôk folyamatosan nyúlnak vissza az „ôsfajtákhoz”, különbözô kívánatos tulajdonságok felerôsítése céljából.

Jellemrajz

A Bandog ôseitôl csak a legjobb tulajdonságokat örökölte, ennek megfelelôen kiegyensúlyozott, nyugodt és rendkívül értelmes kutya. Mint ilyen, tökéletesen alkalmas nemcsak az ôrzô-védô feladatok ellátására, de nagyszerû társ is válik belôle. Következetes, szigorú neveléssel bármelyik „nagy” szolgálati fajtával minden tekintetben egyenértékû, sôt azokat – fizikailag mindenképpen – felülmúló kutya válik belôle.

Éppen ide kívánkozik az a gyakran hallható megjegyzés, miszerint a keverék kutya mindig egészségesebb fajtatiszta társainál. Ha a megállapítás valóságtartalmát a Bandog ôsei közül divatkutyának számító rottweiler és Bullmastiff esetében vizsgáljuk, igazat kell adnunk neki. Ezeket a fajtákat olyan defektusok sújtják, mint a csípôdiszplázia, a fertôzésekre való fogékonyság vagy az utóbbinál a rövid élettartam. Ezek mind a XX. század utolsó harmadában megkezdett, egy rosszul értelmezett ideálkép elérését vagy csak a piaci igények kielégítését szolgáló felelôtlen szaporítás következményei. A Bandog szerencsére mentes ezektôl a hajlamoktól és betegségektôl, s kevés számú elkötelezett híve mindent elkövet azért, hogy ez így is maradjon.

Jellemében leginkább nagytestû felmenôihez, a rottweilerhez és a molosszerekhez hasonlít. Már-már a makacssággal határos nagyadag önérzet lakozik benne, amelyet a gazda által kiadott parancsok végrehajtására irányuló olthatatlan vágy ellensúlyoz. A gépiességet ugyanakkor oldja a terrieres élénkség és magasfokú intelligencia, mely egyben biztosítja a hatalmas tömeg gyors és koordinált mozgatását.

A valódi Bandog fantasztikus és hihetetlenül izgalmas figura, éppen ezért nem véletlen, hogy népszerûsége világszerte nôttön-nô.

ŰŰPersona non Grata vagy farkasbőrbe bújt bárány?

1960-ban történt, hogy egy az USA-beli Pennsylvania államban élő állatorvos, bizonyos John Swinford megálmodta magának a tökéletes őrzőkutyát. Elképzelése szerint erre a feladatra egy középnagy méretű, széles fejű, villámgyors mozgású és mindenekelőtt rettenthetetlen eb felelt volna meg. Történelmi ismeretei és olvasmányélményei alapján fel kívánta támasztani a középkor legendás és félelmetes házőrzőjét, a rettegett Bandog-ot. Ezen célját egy meghatározott keresztezéssel kívánta elérni: egy Mastino Napoletano szukát párosított egy Pit Bull Terrier kannal. Az így született remek kutyák teljesítették a doktor elvárásait, ám Swinford alig egy évvel később autóbalesetben elhunyt, így az általa megkezdett program is elveszni látszott.

Szerencsére az első kölykök gazdái között akadtak olyanok, akik folytatták a megkezdett munkát. A ’80-as évekre már komoly tábora lett ezeknek a kutyáknak, s a híveket egy fajtaklubban összefogva megkezdték a törzskönyvezést. Kezdetben csak az őspárosításnak megfelelő almok eredményeit, illetve ezen elsőgenerációs Bandog-ok egymással való keresztezéséből született kölyköket regisztrálták. Vannak, akik ma is csak a Pit Bull-Mastino keverékeket fogadják el, ők ma az Original Bandogge Club-ban tömörülnek.

A fajta jobbításának érdekében később már bármilyen molosszoid szuka (Bullmasztiff, Masztiff, bordói dog) felhasználhatóvá vált, sőt a munkakészség javítására elkezdték a rottweiler bevonását is a következő módon: egy Pit Bull apától és rottweiler anyától született kannnal fedeztették a molosszoid szukát. Fontos kiemelni, hogy a folyamat mindegyik lépcsőjében a szuka a nagyobb testű fél. Azonban még ennél is lényegesebb, hogy csak a saját fajtájukban kifogástalannak számító példányokat szabad tenyésztésbe venni.

Később, a homogenizáció érdekében egymással párosították a tenyésztői folyamat eredményeit. Ezt követően még vissza-vissza nyúltak az ősfajtákhoz egy esetlegesen nem kívánatos tulajdonság elnyomása, illetve egy kívánatos jellemző felerősítése érdekében.

A legfontosabb tenyésztői elv azonban az egyed alkalmassága az eredetileg kitűzött feladatokra. A Bandoggal való foglalkozás nem öncélú tevékenység. Időpocsékolás lenne újabb és újabb keverékeket szaporítani, ha azok puhányok, lusták, vagy éppen agresszivitásuk miatt kezelhetetlen, éppen ezért alkalmatlan őrkutyák lennének. Az ilyen példányokat ki kell zárni a tenyésztési folyamatból.

Az alkotó folyamatban a Pit Bull-hoz sem ragaszkodtak: számos amerikai staffordshire terriert is felhasználtak helyette. Az USA-ban még mindig elég nagy az átjárás a két fajta – vagyis a fajtaszervezetek, az UKC és AKC, ADBA és UKC – között. Ennek jogosságát mutatja, hogy a váltás semmilyen változást nem jelentett a végeredmény, vagyis a Bandog szempontjából.

Éppen a fentiek, vagyis a Pit Bull Terrier „részvétel” miatt vált a Bandog is célpontjává azoknak a figuráknak, akik a „kemény kutya=kemény gazda” elv megtestesülését vélték felfedezni benne. Az ilyen alakokat természetesen nem a tökéletes őrzőkutya kitenyésztésének nemes feladata vonzotta. Ezt bizonyítja, hogy mindenféle keverékeket Bandog-ként igyekeztek eladni. Ami még szomorúbb, ez a remek fajta miattuk vált áldozatává a „gyilkos kutyák” elleni háborúnak. Noha ilyen kutya elvétve harapott csak meg embert (szemben pl. a németjuhásszal), a ködös fejű aktivisták és törvényhozók mégis a kiirtandó fajták közé sorolták.

Így történt ez Magyarországon is. A ’97-es ún. Pit Bull-törvény tiltja a „Bandog fajtájú kutyák” tartását, illetve teljesíthetetlen feltételekhez köti az egyedek tartását. Ezen kritériumok közül most csak egyet emelnék ki, amely mégis a maga teljességében tükrözi a rendelet ésszerűtlenségét: tilos az ilyen kutyák kutyaiskolában való kiképzése (?!). Vagyis törvényileg eltiltják ezeket az ebeket a kulturált és kontrollált viselkedés elsajátításától. A kiképzés egy Bandog, vagy bármilyen más őrző-védő fajta esetében nem egy lehetőség, hanem elkerülhetetlen, sőt kötelező feladat!

Ezzel együtt vannak, akik idehaza is „tovább viszik a lángot”, azaz nemes céltól vezérelve folytatják a tökéletes őrző-védő kutya kitenyésztésének feladatát. Bár hazánkban tilos a fajta tenyésztése, semmi sem tiltja pl. amstaff-rottweiler-bullmasztiff keverékek „létrehozását”. Már csak egy találó nevet kell találni a születendő új fajtának, hogy azonosítható, körülhatárolható legyen. Erre a célra alkalmas a „szelindek” szó, amely a középnagy testűvadelfogó, marhalefogó kutyákat jelölte a középkori Magyarországon.

Már esett szó azokról, akik minden alapot nélkülözve veszélyesnek tartják az új fajtát. Most azokhoz szólok, akik feleslegesnek tartják az ezirányú tenyésztési munkát. Minek újabb őrző-védő fajta, amikor már úgyis annyian vannak? – kérdik. Nos, mi lett volna a legkedveltebb kutyafajtákkal, ha száz-százötven éve ugyanúgy megkérdőjelezték volna kitenyésztőik tevékenységét? Ha Dobermann, Robert és mások vajon hallgattak volna a kétkedőkre, vagy saját igazukba vetett hitük további munkára késztette volna őket? Meggyőződésem szerint igen. Eltökéltségüket, szilárd jellemüket ma is őrzik a nagyszerű kutyák.

Ez a szellem vezérli azokat, akik folytatják a cikk főszereplőinek nemesítését.

Forrás: www.kutya.hu