Reneszánsz kövület

Bemutatjuk az olasz vizslát

Mintha egy masztiffot kereszteztek volna egy vizslával – gondolhatnánk, elôször megpillantva a bracco italianót. Pedig szó sincs róla: az olasz vizsla egyike a legôsibb vadászkutyáknak, sôt azon régi fajták egyike, melyeknek sikerült csaknem teljesen megôrizniük ôseik tulajdonságait. A középkor óta ismert fajta; akkoriban fôleg Olaszország északi részére volt jellemzô. A fehér-narancs színû változatot elsôsorban Piemontban, míg az arany-barna egyedeket Lombardiában tenyésztették, így a színváltozatoknak megfelelôen használták a piemonti illetve lombard vizsla elnevezést is.

A reneszánsz Itáliában a nemesség köreiben igen nagyra becsülték a bracco italianót; a híres Gonzaga és Medici család is foglalkozott a fajta tenyésztésével. Gyakran ajándékoztak tenyészpárokat spanyol és francia arisztokratáknak. Az 1800-as évektôl a fajta népszerûsége csökkent, napjainkban szinte csak hazájában igazán elterjedt. Érdekesség, hogy az idei világkiállítás legszebb kutyája éppen egy olasz vizsla lett. Sajnos sokat levon a dolog értékébôl, hogy a kiállítást Milánóban rendezték - bár természetesen így is növeli a fajta népszerûségét ez a Best in Show cím. Aki egy bracco italiano-kölyköt szeretne otthonába fogadni, annak nem kell messzire mennie, ugyanis már hazánkban is található néhány példány.

Az olasz vizsla megjelenése egyszerre erôteljes és harmonikus. Magatartása figyelmes, járása könnyed, ügetése könnyû, nyújtott. Komoly, kedves, értelmes kutya, mindenféle vadászatra alkalmas. Igen szorgalmas segítôje a vadásznak. Kereséskor fejét aránylag magasan hordja. Súlya és magassága viszonylag tág határok – 25–40 kilogramm és 55–67 centiméter – között mozog. Bôre vastag, de mégis finom. A szem külsô sarka mögül könnyed ránc indul; enyhe lebernyeg megengedett. A bracco italiano színe lehet fehér, kisebb-nagyobb, sötétebb-világosabb narancs- vagy ámbraszínû foltokkal, s lehet halvány narancs- vagy gesztenyeszín pontokkal szórt (spriccelt) is.

Feje jellegzetesen szögletes, igen kifejezett nyakszirtcsonttal. A stop kevésbé hangsúlyos. A fej akkor arányos, ha a tarkótól az orrhegyig mért távolság felezôvonala egybeesik a szem legkiemelkedôbb részével. A fül jól fejlett, a szem fölött tûzött, elôrehúzva vége eléri az orrtükör oldalát. A szem nem mélyen ülô, de nem is kidülledô. A nyak inkább rövid, de az egész testtel arányos, a torkon könnyed lebernyeggel. Igen érdekes az olasz vizsla hátvonala: a törzs felsô kontúrját két vonal alkotja, melyek egyike csaknem egyenesen lejt a martól a 11. hátcsigolyáig, a másik, ívesen, könnyedén lejt a fartól ugyaneddig a csigolyáig, és itt egyesülnek az ágyék vonalában. A farok egyenes, igen enyhén elvékonyodó, vízszintesen vagy könnyedén leeresztve hordott; 15–25 centméterre kurtítják.

ŰŰMASZTIFF a vizslák között

Mindenesetre az egyik legrégibb vadászkutya, mely sok más európai vizsla kialakulásában szerepet játszott és végigkísérte a vadászat fejlődését, a vad hálós elejtésétől egészen a különböző lőfegyverek kialakulásáig és elterjedéséig. A fajta mai formájában a középkor óta létezik, és igazán a reneszánsz alatt terjedt el széles körben. A nemesség igen nagy becsben tartotta az olasz vizslát, elsősorban szárnyasvadászatra használták, mely az arisztokrata családok kiváltsága volt. A híres Gonzaga és Medici család is tenyésztett bracco italianókat, a náluk született kutyák nemesi és királyi családokhoz kerültek, gyakran ajándékoztak tenyészpárokat francia és olasz arisztokratáknak is.

A fajta elsősorban az olasz félsziget északi részén alakult ki, a fehér-narancs színváltozat származási területének Piemontot tartják, a barna-fehérének pedig Lombardiát. A piemonti változat könnyedebb felépítésű volt, mint a lombard, ezért alkalmasabb volt a hegyi munkára. Napjainkban a két színváltozat között nincs típuskülönbség, egyazon alomban bármilyen színű kiskutya születhet. Legfeljebb egy-egy meghatározott vérvonalhoz tartozó kutyák rendelkezhetnek hasonló karakterjegyekkel, ennek azonban semmi köze a kutyák színéhez. Hozzáértő tenyésztő különben sem színre szelektál, hiszen így más, sokkal értékesebb tulajdonságokat veszíthet el.

Talán a társadalom átalakulása miatt is, a tizennyolcadik századtól kezdve az olasz vizsla népszerűsége folyamatosan csökkent, a huszadik század elejére a fajtát a kihalás veszélye fenyegette. Az 1949. novemberében megalakult fajtaklub, a Sociata Amatori del Bracco Italiano (röviden SABI) áldozatos munkájának köszönhetően azonban szerencsére nem tűnt el ez a nagyszerű fajta, sőt most, a huszonegyedik század elején kijelenthetjük, hogy a fajta népszerűsége egyre nő Európában, hazájában egyre többen vadásznak is ezzel intelligens és tanulékony vadászkutyával. A bracco italiano gyors felfogású, tanulékony, nagyon szorgalmas vizsla. Vadászati stílusa különleges, gyors ügetésben, fejét magasan hordva, nemes benyomást keltve dolgozik, emellett nagyon ellenálló, egészséges kutya.

Kiváló a szaglása, megbízhatóan állja a vadat, apportírozásban is kiemelkedő. Az az elképzelés, mely szerint az olasz vizslának olyan mély a pofája és annyira lelóg a szájszéle, hogy apportírozás közben beharapja és ez fájdalmat okoz neki, teljesen téves.

A braccót századokon át megbízható mindenes vadászkutyaként, ezen belül is kiváló apportírozóként használják. Jó úszó, a szárazon is fáradhatatlan, nagyon gazdaságosan mozog. Vadászatra született, de kiváló társasági kutya is. Bár nagyon intelligens és gyorsan tanul, kiképzése türelmet és nyugodt természetet kíván. Olykor képes megmakacsolni magát, de mégsem szabad kényszert alkalmazni, mert az akár hónapokra visszavetheti a kiképzést. Családi kutyaként nyugodt, jó természetű jószág, de a kéretlen idegeneket amúgy ritkán használt mély ugatásával jelzi. Az általa kedvelt emberekre különösen jól emlékszik. Olyan gazdára van szüksége, mely kielégíti a társaság és feladat iránti vágyát: öleb, mely munkára termett.

Forrás: www.kutya.hu