A mai schnauzer megközelítőleg a XIX. század végén alakult ki a délnémet térség kis- és középméretű munkakutyáiból, a parasztkutyákból. A schnauzer ősei, de a korabeli schnauzerek is az univerzális munkakutya szerepét töltötték be, elsősorban fuvarosok, lovászok szolgálatában. A német Krichler így ír 1892-ben a schnauzer őséről: Istállói szolgálatra kiváltképp alkalmassá teszi vonzódása a lovak társaságához és ellenszenve a patkányok meg az egerek, továbbá az istálló és szérűskertek más undorító társbérlői iránt. E derék patkányvadász macskatalpon surranva szegődik nyomukba, és hősiesen ront rájuk. Házon belül is igen kellemetes lakótárs, igen kedveli a gyermekek társaságát. A spicc típusú kutyával egybevetve az az előnye, hogy bár ugyanolyan éber házőrző, jóval kevesebb lármát csap, rendkívül eszes és bátor, ugyanakkor mégsem izgága kötekedő, civakodó és marakodós. Gazdája iránt erős hűséget tanúsít.
Az istállóban, ahol nap mint nap zabbal etetik a lovakat, rengeteg egér, patkány és más rágcsáló is előfordult. Az élősködők távoltartása, kiirtása a kutyák feladata volt. Ez nem is volt olyan könnyű munka, hiszen a patkányok különösen harcias jószágok, harapásuk meglehetősen erős a heves védekezés közepette. Valószínűleg angol mintára - hiszen Angliában kedvelt látványosság volt a patkányok és kutyák közötti viadal - még patkányfogó-vizsgákat is tartottak. Egy korabeli feljegyzés szerint az egyik kutya 36 perc és 26 másodperc alatt 500 patkányt ölt meg.
A rágcsálóirtással azonban nem merült ki az istállókutyákra háruló feladatok sora. Éjszakánként a drága lovas felszereléseket, szekereket, és nem utolsó sorban a lovakat őrizték. Mivel a gazda tulajdonának megvédése volt a cél, minden idegennel bizalmatlannak kellett lenniük. Az őrző-védő feladatok nappal is folytatódtak, a kutyáknak a fuvaroskocsik mellett futva kellett gazdájukat kísérni és megvédeni az esetleges rablókkal, rossz szándékú idegenekkel szemben. Ez a feladat igen jó fizikai állóképességet is követelt a schnauzerektől, hiszen a fuvarosmunka hajnalban kezdődött, késő estig tartott, s egy-egy fuvar alkalmával akár 30 kilómétert is meg kellett tenniük a szekereket kísérve. A kitartás mellett ezek a kutyák nagyadag igénytelenség és önállóság nélkül sem boldogultak volna, hiszen a fuvaroslegények nemigen kényeztették négylábú társaikat A schnauzer önállósága szerencsére ma is meglévő jellemzője a fajtának, nem tűnt el nyomtalanul a csak a küllemr5e figyelő tenyésztés során.
A fajtát Brehm is dicsérte, pedig ő nem fukarkodott a kritikus szavakkal, ha valamelyik kutyafajta nem nyerte el tetszését: "... nagyon értelmesnek mutatkoznak, mindig sok megfontoltságot és önmérsékletet tanusítanak, ügyesek, élelmesek, bármely szorult helyzetből egykettőre kivágják magukat."
A schnauzer jellegzetes szőrzete, szakálla is munkájával függ össze. Egyrészt a kemény, drótos szőrzet meglehetősen időjárásálló volt, másrészt a harcias patkányok ellen azok a kutyák voltak eredményesek, melyek pofáját kemény, szúrós szőrzet védte. A schnauzerek "szakállas" megjelenésükkel egyedi csoportot alkotnak a többi kutyafajta között. A schnauzer és a pinscher korábban egyazon fajtának számított, de elsősorban e jellegzetes drótszőrűségnek köszönhetően fejlődésük nagymértékben eltért, s a két fajta egyre távolabb került egymástól. A más fajtákon is megtalálható hosszabb és keményebb fedőszőrzet a schnauzernél megnyúlt, még erősebb, durvább tapintású lett, a hosszú szőrzettel rendelkező testfelület pedig kiterjedt az arcorri részre is és a végtagokra. Már 1880-ban is, mikor összeállították a fajta ismertetőjegyeinek listáját, különös hangsúlyt fektettek a szőrzet minőségére, a szakállt és a busa szemöldököt külön hangsúlyozták. Érdekes, hogy a fajtaazonos tenyésztés kezdetén a schnauzerek szinte minden elképzelhető színben előfordultak, még a vörösesfehér, barna, sárga, sőt e színek tarka változata sem volt ritkaság. Az 1880-ban közzétett első hivatalos fajtastandard még jóváhagyta a rőtsárga, szürkéssárga, sárgásbarna színárnyalatokat is. Napjainkban a schnauzert négy színváltozatban tenyésztik. Az óriás és a közép schnauzer lehet fekete vagy só-bors színű, míg a törpe schnauzer e két szín mellett fehér vagy fekete-ezüst is lehet. A só-bors elnevezés egyes vélemények szerint egy textilipari szakszóból ered, mely eredetileg apró fekete-fehér mintázatú szövetet jelent. A mai standard a só-bors színnél a sötét acél szürkétől az ezüst szürkéig terjedő színárnyalatokat engedélyezi. A fekete-ezüst törpe schnauzer szőrzetének túlnyomó része fekete, fehér-ezüstös jegyekkel a szemek fölött, a nyakon (torkon), a pofán, elöl a mellkason, a mancsokon, a hátsó végtagok belső oldalán és a végbélnyílásnál. A kutya homlokának, tarkójának és a fülek külső felének feketének kell lenniük.

Ahogy már a színeknél is említettük, a schnauzernek három méretváltozata létezik. Az úgymond "igazi" schnauzer, a közép schnauzer marmagassága 45-50 centiméter. A közép schnauzer felnagyított, erőteljesebb változata az óriás schnauzer, 60-70 centiméteres marmagaságával. A kicsinyített változat pedig a 30-35 centiméteres törpe schnauzer. Bár a fajta kialakulása során a bérkocsisok értelemszerűen a nagyobb, erősebb testfelépítésű kutyákat részesítették előnyben, hiszen azok jobban tudták gazdáikat védelmezni, de óriásnövésnek még nyoma sem volt. Az óriás schnauzert sokáig nem említik a korabeli dokumentumok, először csupán 1935-ben ad róla rövid áttekintést dr. E. Harms, aki nagy figyelemmel kísérte az óriás schnauzer kialakulását, jegyzetei azonban a világháború során megsemmisültek. Óriás schnauzerre hasonlító kutyát először egy 1850-ben készült festményen láthatunk, Erzsébet hercegnő, a későbbi híres Sissy királynő lábánál egy nagy, fekete, drótszőrű kutya hever. Münchenben 1907-ben alakult a Bajor Schnauzer Klub, mely müncheni v. sörschnauzereket (e kutyák akkoriban főleg söröskocsikat kísértek) jegyzett törzskönyvébe. Az óriás schnauzer elnevezés csak később bukkan fel. Dr. Harms az óriás schnauzer "születési dátumaként" az 1910-es esztendőt jelöli meg. A tenyésztés hőskorában több kennel - megbízható források szerint - óriás uszkárokat és német dogokat is felhasznált a tenyésztés során.
Ami a kiállítási múltat illeti, az első pinscherek állítólag 1879-ben szerepeltek először kiállításon - egy Betti és egy Anni nevű szuka -, míg a szálkásszőrű pinschert 1917-ben keresztelték át hivatalosan schnauzerré, a Pinscher-Schnauzer Törzskönyv VI. kötetében. A só-bors változat céltudatos tenyésztését Göller, korának ismert schnauzerese kezdte meg 1886-tól Stuttgartban. Eleinte sok vörös és fekete kölyök is született, de a munkáját folytató Max Hartenstein két kutyája, Morro és Hexe már sorra nyerték a kiállításokat. A törpe schnauzer sokáig egyet jelentett a korabeli majompinscherrel. 1899-ben jelöltek ki külön osztályt a durvaszőrű törpe pinscher és a majompinscher számára; megközelítőleg ezzel az évszámmal kezdődik a törpe schnauzer története.
Napjaink schnauzere továbbra is megőrizte munkakutya jellegét. Az óriás, de a közép schnauzer is kiváló őrző-védő, nagyszerű sport- és kísérőkutya. A schnauzer rettenthetetlensége és rámenőssége nyugalommal és megfontoltsággal párosul. Gazdájának jóindulatú és megvesztegethetetlen társa. Kitartó, erős, gyors és könnyen képezhető. A közép és törpe schnauzer kisebb lakásban is kellemesen tartható, emellett játékos, éber, kiváló jelzőkutya, de nem ugatós. A törpe schnauzer ugyan a közép schnauzer kicsinyített mása, de a törpeség minden negatív tulajdonsága nélkül. A többi schnauzerhez hasonló jelleme a törpekutyák jellegzetes temperamentumával és viselkedésével párosul.