Hegyek lovagja
A SARPLANINAI JUHÁSZKUTYA

A fajta eredete, elnevezése és standardja körül számtalan vita robbant ki, s a polémia még most is folyik. A szlovén kinológusok például megorroltak az elnevezés miatt, mivel elôször ôk és az osztrákok írták le ezt a kutyát, s krasi juhászkutyának vagy isztriai juhászkutyának nevezték el. Az eb tényleges szülôföldjének (Sarplanina, tehát Sár-hegység) hivatalos elismerése nyomán úgy érezték, mintha ellopták volna kutyájukat, és így sietve kialakították saját nemzeti fajtájukat, a krasi juhászkutyát.

A Jugoszláv Kinológiai Szövetség 1964. december 8-án megtartott országos közgyûlésén az egyik legismertebb ottani szakember, Pavlovics professzor álláspontja az volt, hogy a „krasi” típus és a „sarplaninai” típus egy - és ugyanazon fajta. Nincs köztük jelentôs különbség attól eltekintve, hogy a krasi kisebb termetû. Az FCI végül is 1969-ben elismerte a krasi juhászkutyát, Pavlovics professzor pedig kidolgozta az „eredeti” sarplaninai standardját. A Sar hegység egyébként a mai Koszovó és Makedonia határán húzódik.

Jugoszlávia szétesése után az FCI szétosztotta az ottani fajtákat, s Szlovénia természetesen megkapta a krasit. Pillanatnyilag a helyzet a következô: a krasi juhászkutya nem sarplaninai, ám rendkívül hasonlatos hozzá. Ezt azonban nem ildomos és nem is tanácsos tételesen kijelenteni, elvégre a Balkánon kisebb dolgokban is hamar kinyílik a bicska a zsebben...
Kutyákkal a medvék ellen

1990 szeptemberében egy stogovói juhászatban két medve megtámadott egy nyájat. A juhászok nem voltak felfegyverkezve, ám nyolc hónapos sárhegyi kutyájuknak sikerült megfutamítania a ragadozókat.

Még korábban, 1955-ben a Sar hegységben, Popova Sapka és Karabunar között egy medvét az éhség leûzött a magaslatokról. Az állat eltörte egy tehén gerincét, ám a gulyát ôrzô két sarplaninai rátámadt. A küzdelemben a medve felszakította a szuka hasát, s a kan is súlyosan megsebesült, de életben maradt. A gulyások másnap vagy 100 méterre a csata színhelyétôl megtalálták a medve hulláját. A nyomok szerint a kutyák elharapták a torkát.

A történetet a már említett Slobodan Pavlovics, a belgrádi állatorvos tudományi fakultás professzora, a sarplaninai standardjának megalkotója mesélte. Mint mondja, „a sarplaninai félelmet nem ismerô bátor és vitéz eb, tele élet- és tetterôvel. Intelligens, gazdája iránt végtelenül lojális, a rábízott csorda, nyáj vagy falka védelmezôje, a család és saját territóriuma ôrzôje. Mégsem agresszív, nem izgága, nem harapós, elsôsorban megfélemlítéssel „operál”. Természetesen egy sarplaninai nem habozik megtámadni a nyájat fenyegetô ragadozókat, a farkast vagy medvét”.

Kutya hiányában egy birkanyájat a ragadozók képesek akár egyetlen éjszaka alatt megtizedelni. Egy alkalommal egy zelinói juhász kutyájával vásárra terelte nyája egy részét, 148 birkát pedig magára hagyott. Távollétében négy farkas támadt a jószágokra, s alig két-három maradt épen belôlük.

A sarplaninai bölcsôje a Sar-hegység rendkívül zord vidék, kivételesen kemény, szigorú klimatikus viszonyokkal. Az ott élôk egyedüli lehetséges megélhetési forrása a ridegtartásos birkatenyésztés. A sarplaninai ebek több mint 100 000 birkát és valamint 20 000 kecskét védelmeznek. E hegyek geográfiai elszigeteltsége (Szerbia, Albánia és Makedónia között terülnek el) lehetôvé tette, hogy a sarplaninai megôrizze „személyazonosságát”, küllem- és jellembeli homogenitását.
A kínai ôsök

A sarplaninai az úgynevezett hegyi kutyák csoportjába tartozik a magyar kuvasszal, a tátrai juhászkutyával, a cseh csuvaccsal, az olasz abruzzóival vagy a pireneusi hegyi kutyával egyetemben. Küllemi jellemzôk azonosak a moloszszusékkal: nagy termet, erôteljes csontozat, fejlett izomzat, zömök, masszív fej, széles szügy, kerekded mancs. A hegyi kutyák sora természetesen nem teljes, még folytathatnánk a felsorolást, anatóliai, kaukázusi, stb.

A kinológusok túlnyomó többsége a tibeti dogot tartja a mai hegyi kutyák ôsének. E hatalmas molosszus napjainkban is létezik, a Himalája láncai között számtalan helységben megtalálható. Már a híres velencei utazó, Marco Polo is megemlíti, ô a Nagy Mogul udvarában tett látogatása során találkozott velük. Mint mondja, „egyes példányok akkorák voltak, akár egy szamár”. Ez a kutya azonban már jóval a mongol inváziók elôtt elkerült Európába. A feltételezések szerint az i.e. 5. Században érkezett Görögországba. Egyébként a „molosszus” szó is görög eredetû, annyit jelent, hogy „moloszi kutya”. A Moloszi királyság a mai Görögország északkeleti és Albánia déli részén terült el. Valószínûleg ezeket az ebeket keresztezték a kor híres balkáni pásztornépének, az illireknek a kutyáival. Aztán a Krisztus elôtti 3. században a térségbe érkeztek a kelták, késôbb a 4. és 6. század között követték ôket az avarok és szlávok, a 9. 10. században pedig a magyarok. Mindegyikük hozta magával ôshonos kutyáját és birkáját. Feltételezhetô, hogy a sarplaninai már 1000–1600 évvel ezelôtt kialakulófélben volt.
A sarplaninai a nemzetközi porondon

A Sar hegységbeli pásztorokon kívül egészen az elsô világháborúig senki sem érdeklôdött e szép és értelmes fajta iránt. Igaz, nem is igen ismerték szûkebb pátriáján kívül, hiszen a hegyekben elszigetelten élt, speciális feladatát, a jószág ôrzését, védelmét végezve, emellett az 500 éves balkáni török hódoltság sem segített elô, hogy ez a fajta kitörjön ôsi hegyeibôl, s megismertesse, elismertesse magát.

Karel Kammerer osztrák kinológus volt az elsô, aki 1914 és 1918 között helyszíni kutatásokat folytatott a Sar hegyi kutyával kapcsolatban. Példája nyomán fölbuzdulva néhány amatôr rajongó beszerzett magának pár egyedet, így került a fajta Szlovéniába. Ott is mutatták be elôször ezt az ebet a Ljubjanában rendezett nemzetközi kutyakiállítás keretében, akkor még illir juhászkutya néven. Az elsô világháború után a szerb hadsereg is fölfedezte magának a Sar hegyit, s 1934-ben egy késôbb híressé vált tenyészetet nyitott meg Belgrádtól 300 kilométernyire fekvô Nisben. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség, az FCI 1939 június 3-án ismerte el hivatalosan a Sarplaninait.

Nehézsúlyú bajnok

A sarplaninai medveszerû, félig molossoid, félig farkas típusú fejéhez megfelelô termet és testtömeg tartozik. Súlya 40 és 70 kg között változik. A standardban elôírt átlagsúly a kanoknál 35–45 kg, a szukáknál 30–40 kg. Az átlagos marmagasság 62 cm (kan), illetve 58 cm (szuka). Az 55 cm alatti kanokat valamint az 54 cm alatti szukákat kizárják a tenyésztésbôl. Napjainkban a nagytestû, magas állású példányok kitenyésztésére törekednek, a sarplaninai standardadatai ugyanis csak az alsó határokat szabják meg, a felsôk nyitottak. Vannak 70 centis és félmázsás szukák, valamint olyan kanok, melyek marmagassága 75 cm és 60 kilót nyomnak.

Színek kavalkádja, avagy a standard…

A legdivatosabb szôrszín a sarplaninainál a zöldes szürke más néven fémszürke valamint a sötétszürke. A katonaság híres nisi tenyészetében például nem is fogadnak el egyéb színvariánst. Ám a Sar hegység „eredeti” kutyái szôrszínükben nagy változatosságot mutatnak fel, ezt Pavlovics professzor sem hagyta figyelmen kívül standardjában.

A leggyakoribb murdj (törökül szürke), ilyen a törzskönyvezett Sarplaninaiak háromnegyed része. A hegyekben élô „eredetieknél” 20–30 százalékra teszik a számukat. A karabas törökül fekete fejût jelent. A Sar hegyeiben igen fontos színcsoport. A szôrszín krém-vagy elefántcsont, a maszk pedig fekete. A hegyi állomány 20 százaléka ilyen.

A merdjan gyöngyöt jelent. Fehér kutyákról van szó, csak az orruk és ajkuk környéke fekete. Olyanok mint a mint a mi kuvaszunk, vagy az olasz maremmói. Népszerû, kedvelt pásztorkutyák, mert világos szôrük miatt éjszaka is meg lehet ôket különböztetni a farkastól.

A karaman név a teljesen fekete egyedeket jelöli. A standard az ilyeneket kizárja, ám a Sar hegységben gyakran elôfordulnak.

A sari vöröset jelent. Az ilyen egyedek valójában rôtek egy kis „szenes” beütéssel. A hegyi populáció mintegy harmada ehhez a színvariánshoz tartozik.
Végül a baljus elnevezéssel a tarka kutyákat illetik. Ezek fehér alapszínûek fekete cserszínû foltokkal. A standard nem fogadja el ôket, bár a pásztorok szeretik, mert bátrak és soha sem betegednek meg.

Megvesztegethetetlen ôrangyal.

A Sar hegyi idegenekkel meglehetôsen bizalmatlan, bár bizalmatlanságának foka a szituációtól függ. Gazdája távollétében még „gomba” is tud lenni, ha viszont ô is jelen van, megtûri az ismeretleneket, ám simogatásukat a lehetôségekhez képest igyekszik elkerülni, nem barátkozó természet, azt is lehet mondani, hogy „egy emberes eb”. Gazdájához rendkívül ragaszkodik, ám vonzalmát nem mutatja ki nyalakodással. Ráadásul független természet, nem is engedelmeskedik automatikusan.

Munkájából kifolyólag megszokta, hogy egyedül határozzon. Foglalkozásából adódóan nem is olyan sokoldalú mint például a német juhászkutya.

Ôrzô-védô viselkedését illetôen a szakemberek két típust különböztetnek meg. A „nomádok” akik 100–150 kilométereket vándorolnak a nyájjal a legelôkön, nem tartanak erôs biztonsági távolságot. Az idegen akár 10 méterre is megközelítheti ôket, anélkül, hogy támadnának.

Az „otthonülôkkel”, a helyhez kötöttekkel már más a helyzet. Ferid Muhics professzor a már említett Slobodan Pavlovics kollégája leír egy esetet, mikor a hegyekben vagy két kilométernyire megközelített egy juhászatot. Látcsövén egyszer csak azt látja, hogy a birkákat ôrizô három Saplaninai közül kettô elkezd megindulni feléje, a harmadik a posztján marad. A két kutya nem támadja meg, de még 4 kilométert kísérte, s csak amikor a „behatoló” elhagyta territóriumukat, akkor tértek vissza az akolhoz.

Mercedes egy kutyáért!

Végül álljon itt még egy történet errôl a kutyáról. Restilicában az egyik goránnak (mohamed szerb) volt egy híres kutyája, Kaljus. 80 centi magas volt és 70 kilót nyomott. Egyszer végzett egy útjába kerülô farkassal, s az ordas tetemét odavonszolta gazdája kapuja elé. Egy gazdag külföldi turistának annyira megtetszett az eset, hogy meg akarta venni az ebet a gorán juhásztól. Egy vadonatúj Mercedest kínált fel érte. De Arif Aga büszkén visszautasította az ajánlatot.