Sealy Ham birtok örököse

A sealyham terrier nem tartozik a laikusok által is jól ismert fajták közé, pedig egykoron annyira kedvelték, hogy nem volt ritka a hatszázas nevezési létszám sem szülőhazája kiállításain. Sajnos éppen a népszerűség tette szinte teljesen tönkre a fajtát: a kicsi és merész vadászterrierből nehézkes, túlságosan is dús szőrzetű kiállítási primadonnát csináltak, melyet a hétköznapi életben képtelenség volt tisztán tartani. Valószínűleg ezért tartozik napjainkban is a ritkább fajták közé, pedig igen szeretetreméltó, alkalmazkodóképes jószág, terrier létére fajtársaival sem verekedős.

A sealyham terrier fajtatörténete igazi angol, pardon, walesi „családregény”, mely számos más vadászterrier kialakulásának prototípusa: az idős kapitány vidéki birtokára vonul vissza, hogy életének hátralévő részét a vadászatnak szentelje, s elégedetlen lévén kutyáival, a helyi terrierekből egységes, új fajtát kíván kialakítani. John Tucker Edwardes kapitány Pembrokshire egy magányos részén, valahol Haverfordwest és Fishguard között töltötte nyugdíjas éveit, a Sealy Ham birtokon. Az Edwardes família már századok óta ezen a vidéken élt, a birtok pedig házasságkötés révén került a családba. Fennmaradt iratokból tudjuk, hogy Sir Owen Tucker of Sealy Ham 1415-ben Agincourt-ban harcolt, az Edwardes család egyik tagja pedig a Poitiers-i csatában vett részt 1356-ban. A szóban forgó Edwardes kapitány kb. 1848 körül, negyvenévesen vonult vissza a katonáskodástól, hogy hátralévő éveit a vidéki „sportoknak” szentelje. Télen lóháton vadászott rókára kopófalkájával, nyáron pedig terrierekkel egészítette ki seregét, és a környék igen gazdag vidra-, borz- és rókaállományát ritkította. Vidravadászatra már saját falkát alakított ki, de leginkább azon fáradozott, hogy a helyi terrierváltozatokat olyan fajtává egyesítse, mely a legkisebb veszteség mellett a legnagyobb bátorsággal és kitartással képes elsősorban a borz és a vidra ellen harcolni. Képzeletében egy kicsi és fürge, fordulékony, erős állkapcsú kutya élt, mely elég rövidlábú ahhoz, hogy ellenfelét a legkisebb sziklaüregbe is követhesse. Úgy tűnik, a helyi terrierek végtelen számú változatának egyike sem felelt meg Sealy Ham birtokosának. Attól eltekintve, hogy szinte mindannyian fehérek voltak, igen kevés hasonlatosságot mutattak az elképzelt a fajtával. A kapitány arra törekedett, hogy hosszú testű, rövidlábú kutyákat alakítson ki, viszonylag nagy fejjel és erős állkapoccsal. Edwardes a 12 fontos súlyt tartotta ideálisnak, azonban a legtöbb kutya akkoriban még 17–20 font súlyú volt. Edwardes kapitány az almokat környékbeli földműveseknek adta ki felnevelésre, majd hathónapos korukban meglátogatta a kölyköket, és ha valamelyik közeledtére elrohant, azt helyben agyonlőtte. A megmaradt kölyköket először patkányfogásra és -ölésre tanították meg, majd egy mesterséges üregben elhelyezett görény ellen tesztelték őket. Az üreg bejáratáig nyomot fektettek, és a fiatal állatoktól elvárták, hogy kövessék a nyomot, bebújjanak az üregbe és megtámadják a görényt. Azt a kutyát, amelyik a felszínen maradt és nem bizonyult elég bátornak, azt a kapitány ugyancsak agyonlőtte. Egyébként döntései nem mindig bizonyultak helyesnek. Legalábbis az egyik kutya, amelyik nem állta ki a „görény-próbát”, nevelője kérésére, aki nagyon megszerette, mégis túlélte a tesztet, és egyéves korára átlagon felüli vadászkutyává vált. Az idő múltával egyébként a kapitány, úgy tűnik, egyre melegszívűbb lett, mert tucatnyi, általa nem megfelelőnek talált terriert osztott szét Pembrokshire-ben. Sajnos írásos feljegyzések nem maradtak fenn a kapitány tenyésztői munkájáról, azonban a szakírók többsége egyetért bizonyos fajtákat illetően, melyek hozzájárulhattak a selayham terrier kialakításához.

Az egyik fő probléma a rövid láb volt, melyet valószínűleg a Dandie Dinmont terrier „hozzáadásával” próbált a kapitány elérni. Ezt bizonyítja a Dandie-re jellemző tulajdonságok makacs felbukkanása a korai példányoknál, úgymint a puha fejszőr, a nagy, kerek szemek, az ívelt hát, és a görbe mellső láb. Sokak szerint Edwardes a korabeli bullterriereket vagy staffordshire bullterriereket is felhasználta bátorságuk miatt. Sir Jocely Lucas úgy véli, hogy a kapitány a szomszédságában megtalálható, ún. Cheshire terriert használhatta, mely viszont a bullterrier kialakításánál is szerepet játszott. Lucas a süketség előfordulásával indokolja elképzelését. Az általa tenyésztett, kb. egytucat süket sealyham közül, két kivétellel, mindegyik hófehér volt. Robert Leighton ezzel szemben arra esküszik, hogy a west highland white terrier játszott döntő szerepet a tenyésztői munkában. Ezt azzal indokolja, hogy Edwardes kapitány nagyon jó barátságban volt Bute márkijával, aki viszont a poltallochi Colonel Malcolm barátja volt, akit a westi ősatyjának tartanak.

Érdekes momentum a sealyham belső tulajdonságait illetően, hogy Lucas kapitány falkában vadászott kutyáival, egyszerre kb. egy tucat párt, vagy még többet vitt magával, sőt gyakran a kopókkal együtt dolgoztak terrierjei. Egyértelmű, hogy egy verekedős kutya használhatatlan lett volna. Lucas saját tenyészetéről így nyilatkozott. „Egyidejűleg öt vagy hat párt is a föld alá tudok küldeni, vagy 15 párral fegyveres vadászatra menni. Öt percig sem tartanék meg egy verekedős kutyát, nemhogy tenyésszek vele. Minden más fajtájú fedezőkan harcolna egymással féltékenységből, egy sealyham azonban sohasem teheti ezt vadászat közben.”

A fajta növekvő népszerűségével párhuzamosan egyre több fajtaklub alakult, mindegyik saját külön fajtaleírást kiadva. Az egyik szerint a fekete folt még a fülön és a fejen is hiba volt, sőt a fekete testfolt kizáró oknak számított, pedig a két korabeli sztár fedezőkan, Huntsman és Peer Gynt tucatnyi fekete testfoltos kölyköt produkált. Míg a Kennel Club hivatalosan nem ismerte el a fajtát, helyi vadászati kiállításokon állították ki a sealyham terriereket. 1891-ben maga a kapitány mutatott be egy Tip nevű kant, akit így hirdetett: „100 évre visszavezethető, ismert származás, garantáltan követi a föld alá a borzot, a rókát és a vidrát, ára öt font.” Ez viszont arra utal, hogy a Tucker-Edwardes család már jóval a kapitány előtt, bizonyítottan tenyésztett terriereket.

Edwardes kapitány 82 évesen, 1891-ben halt meg. Hat hónappal később egyetlen fia is eltávozott az élők sorából, így a család férfi ága kihalt. A kapitány lánya azonban, Mrs. Higgon fenntartotta Sealy Ham birtokot, a kutyákat is tovább tenyésztette (of Sealy kennelnéven), később bíróként is tevékenykedett, sőt ő lett az elnöke az 1908-ban alakult Sealyham Terrier Clubnak. A fajta 1903-ban szerepelt először hivatalosan kiállításon, Haverfordwestben. Championship Show-n azonban csak 1910-ben mutatkozhatott be a sealyham terrier, a Kennel Club dél-londoni kiállításán a Kristály Palotában. A Kennel Club 1911 március 8-án fogadta el hivatalos fajtaként a sealyham terriert. Ekkorra azonban a fajta már kissé eltávolodott Edwardes kapitány koncepciójától. A két sztárkan, Huntsman és Peer Gynt 24 illetve 27 fontot nyomott, a kívánatos 12 fontos súllyal ellentétben. A londoni kiállításon egyébként a nyílt osztályos kanoknál Lord Kensington Dandy Bach kutyája nyert, akit nem sokkal azelőtt Fred Lewis-tól vásárolt. Mögötte Whiskey Bach végzett a második helyen, Fred Lewis tulajdonában. Ez a kutya később champion lett, és sok győztes kutya származott tőle. Az új fajta olyan nagy érdeklődést váltott ki, melyről Edwardes kapitány nem is álmodott. Más kérdés, hogy idővel rémálommá vált ez a nagy népszerűség. Időközben egy-egy sealyham terrier mesés összegekért cserélt gazdát. Szenzáció számba ment, mikor a The Model nevű kutyáért Miss Errington Jack Howell kapitánynak 100 fontot fizetett. Később az amerikai Ross Proctor Ch. Ivo Caradoch-ért, The Model egyik fiáért, már 850 fontot adott Hamilton Adamsnak. Ch. Delf Discriminate volt a fajta első képviselője, aki négyszer cserélt gazdát, legutoljára 1000 fontot fizettek érte.

Az extrém népszerűség veszélyeit elhárítandó, az Edwardes kapitányt és céljait még személyesen ismerő öreg tenyésztők 1912-ben megalapították a Sealyham Terrier Breeders and Badger Digging Associationt. Céljuk a fajta munkakészségének megőrzése és fejlesztése volt. Találkozókat szerveztek, munkavizsgákat rendeztek, természetes kotorékban is. A szövetség tagjai nem vettek részt olyan kiállításokon, ahol nem volt legalább egy munkaosztály a fajta részére, és a bírót nem az általuk összeállított listáról választották. A legnagyobb népszerűség szűkebb hazájában, Pembrokshire-ben övezte a fajtát. Volt olyan kiállítás, melyre 600 kutyát neveztek, és csak a nyílt kanoknál 71 kutya indult. Sajnálatos eredménye volt a népszerűségnek a korabeli kutyaszaporítás: ha valakinek volt egy sealyham szukája, azonnal befedeztette a szomszéd kutyájával, és a kölyköket Angliába küldte eladni, ahol szintén nagy volt az igény a fajtára. A húszas évekre valamennyire normalizálódott a helyzet és az egész országban elosztva sok jól vezetett kennel működött, mely homogén típusú, jó minőségű kutyákat produkált. Fred Lewis mindig is az élen járt, a Bowler házaspár Bowhit kennele is kimagaslott, de a Scotiast kennel is jó hírnévnek örvendett, Mrs. J. cecil Barber tulajdonában, aki a jólismert allrounder és terrierspecialista bíró, Holland Buckley lánya volt, egyben Ted Buckley, a Kennel Club titkárának nővére. Ch. Scotia Stylist nevű kutyáját álló és ülő pózban is megmintázták porcelánfigurának, mely ma is keresett modell. A fajta népszerűsége a harmincas évek közepén tetőzött. A kutyaújságok karácsonykor 20–30 sealyham hirdetést is tartalmaztak, és ezek még csak a minőségi kennelek ajánlatai voltak. A sealyham terrier reklámokban, színdarabokban is megjelent, egyre több híresség választotta kísérőjéül. Ezeknek a sármos és alkalmazkodóképes kedvenceknek azonban már fogalmuk sem volt őseik munkájáról. A kiállítási körben egyre rosszabbul alakult a helyzet. A helyes méretre olyannyira nem ügyeltek, hogy a egyre nagyobb, lassabb, ügyetlenebb kutyák születtek, standardméretű példányok pedig már alig nyertek kiállításokon. És a tenyésztők persze egyre nagyobb, látványosabb szőrzetre törekedtek, a bírók pedig készségesen asszisztáltak mindehhez. Természetesen a fajta jelleme is megszenvedte a történéseket, de valószínűleg a kezelhetetlen szőrtömeg jelentette a legnagyobb problémát a civil vásárlóknak: néhány hét után a kívánt tüzes kis kutya helyett egy piszkos szőrű bárányt tudhatott magáénak, akit állandóan trimmelni kellett, hogy kinézzen valahogy. A húszas években további fajtaklubok alakultak, szerencsére a Kennel Club 1950-ben azt az ésszerű határozatot hozta, hogy egy fajtának csak egy standerdje lehet, melyet a Kennel Club standardbizottságának kell engedélyeznie, majd azt minden fajtaklubnak el kell fogadnia.

A sealyham terrier nagyon hamar hívekre talált más országokban is. Az Egyesült Államokban már 1913-ban megalakult az első fajtaklub, és a Westminsteren négy alkalommal lett sealyham terrier a kiállítás legszebb kutyája: 1924-ben Ch. Barberryhill Bootlegger, 1927-ben és 1928-ban Ch. Pinegrade Perfection, míg 1936-ban Ch. Nutfield Silhouette. 1976-ban pedig Ch. Roderick of Jenmist az „Év terriere” címet nyerte el.