DALMATA

KEZDETEK

FRANCESCO CASTIGLIONE, vadászképfestő a XVII. század vége felé két tipikus dalmatát ábrázol a „Vadászkutyák és gazdáik” c. festményén. Az egyik különösen szemrevaló, írja Stebel 1905-ben, mely a mai napig megállná a helyét. STEBEL szerint „ez megdönthetetlenül szilárd bizonyítéka annak, hogy a dalmata eredetileg hajtóvadászatokon alkalmazott falkaeb vagy vizsla volt, szülőföldje pedig Itália.” ALFRED és ESMERALDA TREEN az 1980-ban kiadott, egyik legszínvonalasabb, dalmatákról szóló könyvben szintén a Földközi tenger térségét jelölik meg a dalmata őshazájának. Mükénéi ásatások során előkerült műalkotások is erre utalnak (Kr. e. II. évezred). A Türniában talált freskón, valamint Kr. e. 1660 táján keletkezett terrakotta szobrocskán szintén pöttyös ebeket láthatunk. A Földközi-tenger térségére utal Dr. CAJUS XVI. században íródott levele is, melyben beszámol pöttyös kutyákról, melyet „GALLICAN”-nak neveztek. Más források szerint 1556-ban „bengáli kutya” elnevezéssel fehér alapon fekete pöttyös kutya érkezett Cadíz-ba Indiából. 1840-ben Hamilton SMITH ezredes a dalmata indiai származásának elméletét írta le. E teória hirdetői azt mondják, hogy a kutyát a korai középkorban Észak-Indiából cigányok hozták magukkal Európába. BUFFON francia természetfilozófus ír bizonyos hintókisérő dán dogokról. De bizonyosan nem a hatalmas termetű dogokat érti rajtuk, hanem a dalmát ebeket, melyek akkor már Franciaországban és Angliában tömegesen szolgáltak mint „kocsikísérő kutyák”.

VAJON DALMÁCIA AZ ŐSHAZÁJUK?

Dr. RATIMIR ORBÁN szerint az ó-egyiptomi foltos kutyákat kell kiinduló pontnak tekinteni, melyek a Nílus mellől kerültek Közel -Keletre, majd Törökországba és Görögországba és innen az Adriai tengerpartra: Dalmáciába.

Innen kapta a nevét is: DALMATA.

Itt tenyésztették ki a mai nemesített változatát. Dalmáciából a régi Raguzai Köztársaság (Dubrovnik) hajósai vitték magukkal a Földközi-tenger egész térségébe. Majd a velenceiek Korzika Szigetére, Spanyolországba, Franciaországba, majd Angliába, ahol 1792-ben BEWICK tesz róluk említést első ízben. Dr. RATIMIR ORBÁN számtalan magyarázattal szolgál a fentiekben leírtakra, annak minden pontját és részletét a hajdani Dalmát Királysághoz és Dalmáciához igazítva.

Ennek ellenére a fajta származására vonatkozóan nehéz biztos megállapítást tenni. A XX. század elejére az akkori Jugoszlávia területéről ez a fajta kiveszett. A II. világháború után az ott található dalmaták egytől-egyig Angliából importált kutyák leszármazottjai. Dr. ORBÁN precíz, dokumentált fejtegetései igen meggyőzőek, de azt hiszem örökké nyitott kérdés marad, hogy a hajdani Balkán-félszigeten élő foltos kutyáknak van-e valami közük a mai dalmatákhoz?!

ALKALMASSÁGA

BEWICK (angol) a következőket állítja a dalmatákról: rossz a szimatuk, ezért nyúlvadászatra alkalmatlanok, viszont igen sokat láthatunk belőle a nemesi házaknál elegáns hintókísérőként szolgálni. Sokfelé elterjedt, hogy buta kutya. Az alaptalan vélekedés nyílván abból fakadt, hogy a dalmata rendszerint az istállóban a lovak között tartózkodott, és nem került közelebbi kapcsolatba a gazdájával. W. TALPIN (1803) úgy látja, hogy a dalmata életének értelme és célja mindössze annyi, hogy az „istálló ékessége legyen”. H. SMITH szerint pedig: „megjelenése a vizslák közé sorolja, csinossága, eleganciája és szépséges szőrmintázata felülmúlhatatlan, de mivel nincs jó szimata és nem is igen okos, a helye az istállóban van.” Angliában sohasem használták vadászkutyaként. Viszont rendkívüli módon vonzódik a lovakhoz, és nagy ügyességet mutat a hintók kísérőjeként. Ahhoz, hogy a kocsi tengelye alatt fusson, hozzá kellett idomítani a kutyát. A kiképzés már 6 hónaposan kezdődött. A rossz kocsikísérő magatartás lehet általános testi gyengeség, vagy alkalmatlanság. „A fajtastandard kötelessége az, hogy ezt az alkati gyengeséget súlyos hibaként rója föl és diszkvalifikálja az ilyen kutyákat.” 1912-ben országúti versenyeket (road trial) rendeztek Amerikában a dalmatáknak. A fiatal kutyáknak 15 mérföldet (24 km), a felnőtt kutyáknak 25 mérföldet (40 km) kellett megtenni. Kitartásukat pontozták, és azt is, hogy mennyire kifogástalanul szaladtak a fogatok alatt. A korabeli tűzoltók lovaskocsival vonultak „munkára”. Csak egy lépés és máris volt a tűzoltók istállójában dalmata. Szolgálat teljesítés közben harsány csaholással vágtatott a lovak előtt a szép pöttyös kutya, így bevált, mint korabeli sziréna. New Yorkban történt, hogy egy tűzoltókapitány maga is dalmata tenyésztő, szerencsehozó díszkutyaként dalmatákkal látta el a város tűzrendészeti állomásait. Az egyik ilyen szuka BESSIE OF THE ENGINE COMPANY NO. 39 1910-ben Westminster kiállításon is részt vett, és második helyet ért el. 1900-tól fokozatosan gépesítették a New York-i tűzoltóságot, de a dalmaták a mai napig is sok helyen az autókon robognak a veszélyes színhelyekre. Mexikóban és Észak-Amerikában mostanában is megtalálhatók a tűzoltóságnál.

FAJTATISZTA KUTYA

1890-ben megalakult az első dalmata club. Fajtastandardjét is akkor szövegezték meg, melyet azután a Kennel Club jóvá hagyott. Azóta az egész világon egységesen az apróra kidolgozott standard alapján folyik a tenyésztés. Bár kiállításokon már 1865-től szerepeltek a dalmaták, még a clubalakítás előtt, azonban az automobilok térhódításával a hintókísérő kutyák szolgálati ideje óhatatlanul lejárt, és a dalmaták állománya kicsire csökkent. 1920-ban Londonban a Kristálypalotában rendezett kiállításon jelent meg egy dalmata Tíz év múlva a Southern Dalmatian Club kiállításán már 458 dalmata szerepelt. 1969-ben már 2916 születést törzskönyveztek. A dalmaták tenyésztésében úgy elméletileg, mint gyakorlatilag nagyon sokat köszönhetünk Angliának! Hogy a fajta fennmaradt, az angol tenyésztők érdeme. Jelenlegi formáját is ők rögzítették. Ezzel egy időben fokozatosan beindult a tenyésztés a Benelux államokban, Skandináviában, Németországban és Svájcban. Mindenhol angol import egyedekkel. 1979-ben Bernben Dr. Ratimir Orbán által összegyűjtött dokumentumok és írásos bizonyítékok alapján az F.C. I. (Nemzetközi Kynológiai Szövetség) úgy döntött, hogy az akkori Jugoszlávia igényt tarthat a fajtagazdaságra. Azt meg is kapta, mint származási ország, azzal a kikötéssel, hogy az angol standard marad érvényben. Napjainkban az országhatárok változásával a dalmata is horvát fajtává módosult, az angol standard változatlanul hagyásával.

1948-ban került az első tenyészpár Magyarországra, olimpiai bajnoknőnk Elek Ilona tulajdonában. ő nem sokáig foglalkozott a fajta tenyésztésével, és ezután sok-sok évet kellett várni míg Ausztriából megérkezett az első import szuka (AFRA vom KAROLUSKREUZ), majd 3 év múlva az első import kan Angliából (Mr. GOLLYWOOG OF HOLMBURYHILL). Velük kezdődött meg igazán a minőségi hazai tenyésztés. Walt Disney „101 kiskutya” c. rajzfilmje egy csapásra világszerte óriási divattá, hóborttá, gyerekek kedvencévé tette ezt a fajtát. Sajnos ez nagyon hátrányosan érintette a fajtát, az állomány erősen felhígult. Hosszú évek komoly tenyésztői munkája kellene ahhoz, hogy újra minőségről tudjunk beszélni Magyarországon.

A dalmata elég szapora fajta. Nem ritka a 10 feletti kölyök születése, ez valószínűleg azért van, mert nagyon sok a hibalehetőség. A kölyköknek hófehéren kell születniük. Amelyik nem hófehér: hibás!

Mire számíthat, aki hazavisz egy dalmata kölyköt?

Éber, intelligens, ügyes, játékos kedvű, örökké kíváncsi, bármennyi mozgásra, futásra azonnal kész, okos, könnyen alkalmazkodó, de hajlamos az önfejűségre, ha észreveszi, hogy a gazdi nem elég határozott. Minden engedékenységet azonnal kihasznál és megjegyez. Jelzi az idegen jövetelét, de jóindulatú, barátságos. A gyerekeket szereti, gazdájához ragaszkodó, néha már túlzott is a kedvessége. Mozgásigénye hatalmas, de ha lakásban tartják szívesen lustálkodik a melegben. Nagyon szereti a meleget, de a rideg, kinti, télen 5-12 fok közötti tartást is megszokja. Nagyon szeret a gazdája körül lenni, tulajdonképpen ha tehetné, követné szabad mozgásban egész nap. Rendkívül étkes, hihetetlen dolgokra képes, ha egymás után 2-3 -szor kap vacsorát, nyugodtan elfogyasztja. Ezért hízásra hajlamos. Fehér alapszíne miatt a szőre és a bőre kicsit kényes, figyelni kell a táplálék összeállítására, a bolha allergiára és egyéb bőrbántalmakra, valamint arra, hogy ne feküdjön a kutya túl kemény érdes felületen, mert a végtagokon egyébként is rövidebb szőre sérülékeny.

Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy ideális családtagot kap, aki dalmatát vesz. Mozgékonysága és ügyessége miatt manapság egyre többször látni agility (ügyességi-gyorsasági) versenyek résztvevőjeként.

Szépsége, eleganciája pedig mindenhol feltűnik.

ŰŰA DALMÁT JUHÁSZKUTYA

Nem egészen olyan, mint a filmen…

1961: bemutatják a rajzfilmet, a 101 kiskutyát. Pongó, Perdy és a kölyök kavalkád elbûvöl mindenkit, kicsit és nagyot egyaránt. A nagy érdeklôdés valóságos demográfiai robbanást idézett elô. Míg Franciaországban például 1961-ben 49 ilyen kiskutya született, alig 10 év elmúltával, 1971-ben már 1165 születést regisztráltak. Az örvendetes állománynövekedésnek azonban megvoltak a maga hátulütôi. Sokan nem valódi szeretetbôl avagy körültekintô józan megfontolásból vettek maguk mellé dalmatát, hanem azért, mert divatba jött, státuszszimbólummá vált.

A divathullámot sok lelkiismeretlen tenyésztô meg is lovagolta, az eredmény pedig: az eredetileg játékos, sportos, kedves kutya mellett sok rosszindulatú, sôt harapós, „csökött” egyed is megjelent.

Szerencsére manapság már az is megfigyelhetô, hogy a hivatásos tenyésztôk elôször meg akarják ismerni a jövendô tulajdonos életvitelét, életmódját, azt megállapítandó, hogy megfelelnek-e a fajta igényeinek, összhangban vannak-e a kutya mentalitásával, tehát az állat jó kezekbe kerül-e. Egyébként inkább el se adják a kölyköt, mintsem hogy idegroncs váljon belôle.

Rusztikus arisztokrata

Ahhoz, hogy a fajta a maga teljességében bontakoztathassa ki jó tulajdonságait, képességeit, igen odaadó, sôt „ráérô” gazdára van szükség, olyanra, aki mindig „rendelkezésre áll”. A dalmatiner helyes nevelése a gazda csaknem mindenkori jelenlétét, hosszú sétákat és – szelíd szigort követel meg. Az a városlakó, aki reggeltôl estig a hivatalban ül s csupán vasárnapi kocogáshoz keres magának négylábú társat, jobban teszi, ha választási körébôl kihagyja a dalmatát, hacsak nem akar lakásában egy fekete-fehér, mindent (el)pusztító tornádót.

Az unatkozó dalmatiner ugyanis rendkívül „kreatív”.

A fajta származása – a szokásos közhellyel élve – az idôk homályába vész. Ez történetének egyik rejtélye. Egyesek szerint már a piramisok freskóin is ábrázoltak ilyen pettyes kutyákat.

A XVII. században a dalmata a Vatikánban tûnik fül. A fôpapok kedvence lett, s már akkoriban is gyakran jelentették meg lovak társaságában. A XVIII. században folytatódott a fajta lovakkal való asszociálása, társítása. A legtöbb szakember egyébként egyetért abban, hogy a fajtát elsôként az angolok „rögzítették”, adták meg végsô formáját.

Elnevezése ellenére tehát a fajta nem a horvátországi Dalmácia szülötte, neve minden valószínûség szerint a balkáni háborúra vezethetô vissza, ahol is ordonáncként, hírvivôként szolgált az angol csapatok mellett.

Ugyancsak bizarrnak tekinthetô „hivatalos besorolása” is. Vannak például országok, melyek társasági (családi) kutyákhoz tartozónak vélik – az uszkárral, mopsszal egy kategóriában. Mások atlétikus fölépítésére, széles szügyére való tekintettel a kopók csoportjába sorolják, (valószínûleg joggal), ugyanakkor az „ex katedra” kinyilatkozásairól híres a 6. osztályba, a „kisvad vadászhajtó ebek” csoportjába sorolja. A legtöbb dalmatabarát különben nevetve azt mondja: „ezt a kutyát nem lehet hova tenni!”

Dendik kedvence

Ez az ôsi kocsikísérô eb, mely ütemet tartva ügetett a lovak lábai között, szédületes gyorsasággal meghódította az angol arisztokráciát. A XIX. század angol elegáns arany ifjai számára a dalmata olyan „függeléknek” számított, ami nélkül „igazi úriember” ki se dughatja az orrát az utcára.

Ám ne feledjük el, hogy az arisztokraták eme arisztokratikus megjelenésû kedvence korántsem holmi elkényeztetett öleb, hanem igenis rusztikus jószág, mely a maga idejében az utasok poggyászát védelmezte, s patkányokra vadászott az istállók tájékán. Nem egyszer napi 40–60 kilométert is megtett a fogatok mellett, így aztán manapság ne csodálkozzék senki, ha kutyája valósággal megôrül, amikor állandóan lakásban tartják. Persze, ha már jól kirohangálta magát, szívesen letelepszik a díványra, plüsspárnák közé, a puffokra, szereti a kényelmet is! Nagy ínyenc, olykor még arra is rávetemedik, hogy elcsenjen egy-egy jobb falatot.

Végül – bár már mindenki ismeri, pontosabban szólva fölismeri –, hadd szóljunk pár szót külsô megjelenésérôl.

Tehát: Közepes termetû, elegáns, jó felépítésû, izmos eb.

Füle meglehetôsen magas tûzésû, lelóg.

Szôre rövid, kemény tapintású, sima.

Színe fehér alapon fekete vagy gesztenyebarna pettyes, a pettyek egymástól elhatárolódnak, kerekek. Minden egyes példány szôre egyedi!

A szem kerek, ragyogó, színe (a pettyek színétôl függôen) fekete vagy barna, illetve arany sárga.

Az orr – ugyancsak a pettyek színének megfelelôen – fekete vagy barna.

Említsünk meg még egy érdekes jellembeli tulajdonságát is: A dalmata gyakorta „süket füleket fordít” gazdája szavának. Teszi pedig azért, mert olykor bizony – süket! Nemcsak jellembelileg, hanem fiziológiailag. Ez a hatvanas évek erôszakolt túltenyésztésének tulajdonítható (mint már említettük, a Disney-film megjelenése után). Szerencsére ez a génhiba ma már egyre ritkábban fordul elô.