Bátor, törpe munkakutya A SCHIPPERKE

Története

Belgiumban 1888-ban alapították a Királyi Schipperke Klubot, aminek a jelmondata a következô volt: belga fajta vagyok, kicsi, erôs, hûséges, ravasz és bátor. Ekkor született meg ennek a nagyon régi, 3–9 kg körüli törpe juhászkutya fajtának a leírása is. Ezzel kiválasztották azt a követendô típust az összetoborzott hasonló kutyák közül, amire a továbbtenyésztéskor törekedni kell. A legfontosabb morfológiai jellemzôi azonban már régóta változatlanok, hiszen a Schipperke egy kicsinyített formája egy canis lupusnak, a legôsibb farkas szerû kutyának. Igénytelen, nem egy mesterségesen „gyártott” változat, így nélkülözi az ember akarata és fantáziája által kitalált természetellenes tulajdonságokat. Csupán kicsisége – amit fokozatos kiválasztással értek el – az egyetlen külsô jegy, ami a létrehozásában tudatos tenyésztésrôl tanúskodik.
Méretének változása során testarányai nem változtak számottevôen a hozzá igen közeli rokonságban lévô többi belga juhászkutyához képest. A nagyobb, 7–8 kg-os egyedek, ezeknek a nagyobb belga juhászkutyáknak a majdnem teljesen pontos kicsinyített másai, megôrizve karakterükben a juhászkutyák bátorságát, okosságát és egyedülálló taníthatóságát. Ezért szokták ôket „törpe groenendaelnek” nevezni, ami persze nem teljesen helytálló. Bár mindkettô közös ôstôl származik, a „Leuvénaar”-tól, ami egy többnyire fekete, középméretû kutya volt.
A „Leuvénaar” szelektálásakor a nagyobb kutyákat küldték a legelôkre a nyájat ôrizni, ezek voltak a mostani belga juhászok ôsei. A legkisebbeket pedig kiválasztották, hogy megfogja a patkányokat az istállókban, illetve a lakóház körüli udvaron, és egyben jelezzen, ha idegen közeledik. Származására utal még neve is, hiszen „Schipperke” szó „kis juhászt” jelent Louvain környéki dialektus szerint.
Arról, hogy a farok nélküli változat miért terjedt el, már csak legendák szólnak. Az egyik történet szerint, mivel Belgiumban sokan éltek és közlekedtek hajón, sok hajós tartott Schipperkét társaságnak és rágcsálóirtónak egyaránt. A csónak fedélzetén azonban kicsi a hely, farok nélkül nem borogatnak fel mindent.
Kétség kívül ezek a kis kutyusok sokkal kellemesebb benyomást tesznek farok nélkül, mások is követni kezdték a divatot. Ma már lehet találkozni mind farok nélküli, mind farokkal rendelkezô egyedekkel, általában a származási országtól függôen. Napjainkban, az anyaországban Belgiumban, Franciaországban és USA-ban terjedtek el igazán a Schipperkék, és itt még kizárólag farok nélkül tenyésztik ôket.

Viselkedés.

Arra a kérdésre, hogy mire is való ez a csöpp kis jószág, magyarázatot ad a standard hivatalos szövegének elsô része:
„Kiváló és hûséges kis ôrkutya, nem ismerkedik idegenekkel. Mozgékony, fürge, fáradhatatlan, folyamatosan a környezetével foglalkozik, a gazdi által rábízott tárgyakat elszántan ôrzi, nagyon gyengéd a gyerekekkel, alkalmazkodik a ház körüli élethez, mindig tudni akarja, hogy mi zajlik egy ajtó mögött, elárulja érzelmeit csaholásával és sörényének felborzolásával. Keresi a lovak társaságát. Vadászik a vakondokra, és más rágcsálókra. Használható vadászatra, jelzi az üregi nyulak által lakott üregeket, üldözi ôket, és felhajtja a mezei nyulakat a sûrûben.”
Vagyis a világon a legtöbb funkciót betölteni képes eb, egyedül szánhúzásra alkalmatlan. Hiszen ôrkutya, társasági kutya, vadászkutya, kotorék eb, juhászkutya és amit még ki lehet találni. Persze nem vonom kétségbe a leírtakat, és tényleg sok célra alkalmasak a Schipperkék, de azért gondoljunk bele, hogy a 3 kg-os jószág hogyan védi meg értékeinket egy elszánt betörôtôl. Tapasztaltam már, hogy megpróbálta, de csupán a kutyákhoz nem értô betolakodót riaszthatja el. Az idegent nagy csaholással közelítik meg, majd farok hiányában heves törzscsóválással és fenék riszálással, majd egy gyors ölbe ugrással próbálják meghódítani.
Ezen a ponton az ölebi funkció erôsebb, mint az ôrzô-védô, és a tenyésztési cél is ez. Napjainkban a szocializált kutyákra egyre nagyobb az igény, és ezen a téren a Schipperkék jól megállják a helyüket. Nem jellemzô rájuk a törpe kutyák félelembôl adódó agresszivitása, inkább magabiztosan fordulnak az emberhez és a többi kutya felé.

Mint kotorék ebek igazán hatásosak, egy mezei séta után hol egy ürgével, hol egérrel a szájukban térnek vissza. Télen a nagy hóban csak a négy lábon szökkenô fekete gombócot lehet látni, amint el-el süllyedve követi az ürgék nyomát. Szaglása és hallása kiváló, és elég kitartó ahhoz, hogy a vadászatnál is megállja a helyét. A felépítése is ideális erre a munkára, hiszen szôre öntisztuló, nem igényel gondozást, nem ereszti át a vizet, és rövid ott, ahol koszolódhatna.
Napjainkban adottságai révén leginkább az agility rajongók között egyre népszerûbb. Épp oly ügyesek ôk a mini kutyák között, mint nagyobb testvéreik, a belga juhászok a maxik között. Hiszen mindenük megvan a sikerhez, apport készség, intelligencia, a gazdinak megfelelni akarás, és mindehhez olyan rugólábak, amivel a maxi méretû akadályokat is könnyedén átugorják. Leginkább a gyerekekkel alkotnak sikeres párost.
Hogy miért vannak mégis ilyen kevesen a világon, arra nem igazán van magyarázat. Bár keveset ellenek, de a szüléssel és az alom felnevelésével nincs gond. Igen hosszú életûek, 15–18 évig is elélnek, a 14 éves kanok még fedezô képesek, és csupán pár ôsz szál az álluk alatt jelzi korukat. Nem igazán tartoznak a társasági kutyák közé, hiszen ahhoz túlságosan hasonlítanak a nagy kutyához külalakra és természetre egyaránt, nem kell ôket sem füröszteni, sem nyírni, még fésülni is csak igen ritkán, nem lóg sem a fülük, sem a szôrük a földig, és túl fürgék ahhoz, hogy egész nap ölben legyenek. A kutyakiállításokon sem kapnak elég figyelmet, hisz ellentétben a groenendaelekkel, ôket az egyes fajtacsoportban alig veszi észre a bíró a sok nagy, szôrôs juhászkutya között. Tenyésztésükkel is általában a belga juhászkutyákat tenyésztôk foglalkoznak, hiszen aki egyszer belga juhászt tartott, az nehezen tér át más fajtára, és ôk a Schipperkékben sem csalódnak. Ezért azoknak ajánljuk ezt a fajtát, akik szeretik az életvidám munkakutyákat, kedvük van bármilyen kutyasporthoz, és vagy a lakásba, vagy többi kutya mellé nem kívánnak nagyobb ebet hazavinni.

Külsô megjelenés.

Ez a kicsi, teljesen fekete ördög, 3–9 kg közötti, rövid és zömök törzzsel rendelkezik, de sohasem lehet nehézkes összhatásában. A feje a rókáéhoz hasonlít, a homloka elég széles, a szeme felé keskenyedik, enyhén domború. Pofája nyújtott, stopja kifejezett. Sötétbarna, mélyen ülô, ovális szemei élénkek és szúrósak, és jellegzetes Schipperke tekintetet kölcsönöznek az állatnak, ami nagyon figyelmes, értelmes és egyben kérdô is. Erôs fülei felállók, kicsik, háromszög alakúak, magasan tûzöttek, és rendkívül mozgékonyak. Mellkasa mély és széles, háta egyenes, fara széles és lapos, a farok hiánya miatt gömbölyû. Finom csontú mellsô lábai egyenesek, és a test alatt állnak, míg hátulsó lába vastag, hosszú, nagyon izmos, a térdhajlat közel van a földhöz, ami nagyban segíti a méretéhez képest igen magas ugrásoknál. Szôre tömör, tartása van, egyenes szálú és elálló, összhatásában egy szôrös kutyát kell mutasson. Ezt fôleg annak köszönheti, hogy a test egyes részein a többi részhez képest hosszabb szôr található, elsôsorban az erôs, elôre álló nyak körül, a fül külsô szélétôl kezdve sörényt és mellényt alkotva, amitôl egyértelmû gallér alakul ki, ahol a hosszabb szôrszálak a testen lévô rövidebbekre hajlanak. Szintén hosszabb szôr található a combok között, ami térdnadrágot formál és minek a szôrvégei befelé hajlanak. Ettôl válik a kiskutya hátsó része teljesen golyószerûvé.

A Schipperkét korábban három méret szerint differenciálták, de elôbb a mini kategóriát, majd a további osztályozást szüntették meg. Ennek oka az volt, hogy a további méretcsökkenést megakadályozzák, ami más fajokkal történô keresztezéshez vezetett volna. Így a középméretû, 6 kg körüli egyedeket preferálják a kiállításokon, bár ritkábbak és értékesebbek a kis méretûek. A mai napig elkülöníthetô a tenyésztôk azon csoportja, akik a „kis” és akik a „nagy “ kutyusokat tenyésztik, bár egy almon belül is lehet eltérô méretû utód. Vannak akik „kis groenendaeleket” kívánnak létrehozni, kecses fejformával, illetve akik szerint a Schipperke ettôl eltérô, sokkal zömökebb és erôsebb, karakteresebb fejjel kell hogy rendelkezzen. Az egyes országokban is más és más a tenyésztés irányelve: Amerikában a zömökebb, nagyon szôrôs egyedeket, Angliában a különbözô más színû, pl. drapp, fehér és szürke színûeket, Franciaországban az elegáns alkatúakat tartják követendônek. Mi még ragaszkodunk az anyaország által kiadott standardhez, és reméljük, hogy ez a pici kutyus hazánkban is népszerû lesz. A magyarországi állomány még csak két import kutyából áll, és a szomszédos országokban is csak néhányan vannak, de már megszületett az elsô hazai alom.
Reméljük, hogy egyre többen kapnak kedvet a tartásukhoz és sokan megkedvelik ôket, hiszen igazán megérdemlik!

áíóíóíőáŰŰKicsi, de erős – és még fekete is

A schipperke a világ legkisebb juhászkutyája. Az 1888-ban alapított Királyi Schipperke Klub jelmondata kiválóan jellemzi ezt az ősi fajtát: „Belga vagyok, kicsi, erős, hűséges, ravasz és bátor!“

A schipperke a Nemzetközi Kinológiai Szövetség első fajtacsoportjának első szekciójába, a juhászkutyák közé tartozik. Az alkalmazási területnél kisméretű őr- és társasági kutyaként jelölik meg. A jelenlegi, 83-as számú fajtaleírás 2003. június 18-án lépett érvénybe. A schipperke erőteljes felépítésű, kicsi juhászkutya. Feje ék alakú, fangja viszonylag rövid. Teste harmonikus felépítésű, rövid, meglehetősen széles és zömök, a végtagok csontozata ellenben finom. Szőrzete nagyon sűrű, egyenes, gallért, sörényt, nadrágot és „kötényt” képez. A másodlagos nemi jelleg igen kifejezett, a kanok és a szukák első pillantásra megkülönböztethetőek.

Kiváló jelző- és őrkutya, túláradó vitalitással, idegenekkel szemben tartózkodó, nyugtalan, agilis, fáradhatatlan, állandóan azzal foglalkozik, mi történik körülötte, mindenre kíváncsi, ami mozog, vagy ami egy bezárt ajtó mögött van. Éles hangjával, felborzolt sörényével és hátszőrzetével fejezi ki benyomásait.

A fajta legfontosabb jellemzői századok óta változatlanok, hiszen a schipperke kicsinyített mása egy Canis Lupusnak, a legősibb farkas szerű kutyának, azaz nem egy mesterségesen létrehozott változat, nélkülözi az ember akarata és fantáziája által kitalált természetellenes tulajdonságokat. Csupán kis mérete – amit fokozatos kiválasztással értek el – az egyetlen olyan jegy, amely tudatos tenyésztésről tanúskodik.

Flamand dialektusban a schipperke – korábban Schäperke – kis juhászkutyát jelent. A belga juhászkutya és a schipperke közös őse – Huge belga kinológus szerint is – valószínűleg egy régi juhászkutya típus, a Leuvenaar, amely többnyire fekete színű, és nem túl nagyméretű kutya volt. A schipperke ma is ismert formája valószínűleg a XVII. században alakult ki. 1690 körül már a legkedveltebb kutyafajtája volt a brüsszeli Saint-Gery negyed munkásai és vargái között. Utóbbiak olyan versenyeket rendeztek, ahol kutyáik tekervényes mintákkal díszített, finoman megmunkált sárgaréz nyakörvben pompáztak. Egy korabeli mondás szerint, egy varga felesége nélkül elmehet ugyan otthonról, de a kutyája nélkül sohasem.

A kutyák farkának teljes csonkolása valószínűleg már a XV. század óta divat volt. Egy szerzetes, Vencel barát feljegyzései szerint, a XV. században nem volt olyan ház Bruges városában, ahol ne élt volna egy kicsi, fekete, farok nélküli kutya. A schipperke kiváló rágcsálóirtóként volt ismert, egér, patkány, vakond nem menekülhetett előle. A XIX. századra a legelterjedtebb házikutyává vált Belgiumban. 1880. július 21-én szervezték a második belga kutyakiállítást, amelyen Beauffort grófja külön osztályt hirdetett a belga nemzeti fajtának, mégis egyetlen schipperkét sem neveztek a kiállításra. A tenyésztők nem tudták elképzelni, hogy a munkások és kézművesek kutyája egy show-kutya rangjára emelkedhessen. Végül két évvel később került sor az első hivatalos „fellépésre”: Első alkalommal 1882-ben szerepelt a fajta kiállításon, Spa városában. Amikor a belga királynő, Marie-Henriette is szert tett egy schipperkére, a fajta népszerűsége elől minden akadály elgördült. 1882-ben alakították meg a belga kennel klubot (Société Royale Saint-Hubert), s már az első törzskönyvben, amelyet 1885-ben adtak ki, szerepelt a schipperke. 1887-ben ismerte meg Anglia és Amerika a fajtát.

A brüsszeliek Spitzkének becézték kutyáikat hegyes pofájuk miatt, a folyami hajósok pedig Schipperkének. A két becenév összekeverése miatt, német nyelvterületen egy darabig a Schifferspitz (hajós spicc) elnevezés terjedt el, holott a schipperke természete, jelleme semmiféle hasonlóságot nem mutat egy spiccével.

A belga fajtaklub, a Királyi Schipperke Klub 1888-ban fogalmazta meg a hivatalos fajtaleírást. Maga a klub is ebben az évben alakult, ez a legrégibb belga fajtaklub. Az évek során egyesítették a különböző típusokat; akkoriban még létezett ugyanis a brüsszeli, az Anvers-i és Louvain-i típus. Korábban a vadászok is használtak schipperkéket hajtókutyaként és a vadászgörények segítőjeként.

A második világháború alatt sokan felhagytak a tenyésztéssel, és a háború után sok nyugati országban az uszkár terjedt el divatkutyaként, és a schipperke feledésbe merült. Pedig napjainkban ideális városi kedvenc lehetne, a legkisebb garzonlakásban is elfér, és megbízhatóan jelez minden idegent. Mindenre felügyel, ami gazdája tulajdona, nagyon okos, ragaszkodó, barátságos a gyerekekkel, könnyen gondozható bundája van, a vedlési időszakot leszámítva szinte nem is hullik a szőre, ezért takarítani sem kell többet miatta, sportos, igen egészséges fajta: egyszóval tulajdonságai ideális házikedvenccé teszik. Amúgy a belga juhászkutyához hasonlóan, a schipperke is nagyon jó agility-versenyző.

Franciaországon kívül farkát már nem kupírozzák. A standard szerint a természetes farok gyakorlatilag olyan, mint a belga juhászoké: legalább a csánkig ér, elkeskenyedő, lelóg, mozgás közben megemelkedhet a hát vonalának meghosszabbításaként, ám a hát fölé nem emelkedhet. A hát fölé kunkorodó, spiccszerű farok megengedett, de nem kívánatos. Ezzel szemben azonban minden kupírozatlan schipperkének ilyen a farka, csupán néhány hetes korukig egyenes.

A schipperke szőrzete sűrű, bőséges fedőszőrrel, egyenes, megfelelően kemény, szilárd, az aljszőrzet sűrű és puha. A fejen, a mellső végtagok mellső részén, a csánkon és hátulsó lábközépen rövid, a fülön még ennél is rövidebb. A testen közepesen hosszú, és a bőrhöz simuló a szőrzet, a nyak körül hosszabb és valamivel lazább, gallért, sörényt és „kötényt” (hosszú szőr a nyak alsó részén és a mellkason, amely a mellső lábak közé is kiterjed), képez, a hátulsó végtagokon pedig „gatyát”.

A szőrzet színe kizárólag fekete lehet. Az aljszőrzetnek nem kell szénfeketének lennie, sötétszürke árnyalat megengedett, de csak akkor, ha fedőszőrzet teljesen eltakarja. A legapróbb fehér folt, akárcsak a lábujjak hegyén, tenyésztésből kizáró ok.

A standard által előírt méret 3-9 kg, de a közepes, 4-7 kilogrammos testsúly a kívánatos. A 3 kg alatti és a 9 kg feletti kutyák nem kaphatnak kitűnő minősítést a kiállításokon.