Parson RusselL terrier, az „S” méretű mindenes

A parson russell terriert legtalálóbban talán a Terminátor című filmből kölcsönzött, de kissé átalakított mondattal jellemezhetnénk: élő szövet a belső acélrugó-vázon. Szerencse, hogy neki nem feladata az emberiség jövőjének megsemmisítése – bár a parson-tartásban kudarcot valló tulajdonosok okkal gondolhatják mindezt –, sokkal inkább a munka. Igen, a munka, mivel ez az ölebnek tűnő, kistermetű fajta kiváló munkakutya-erényeket csillogtat, maradéktalanul bebizonyítva, hogy valóban nem a méret a lényeg…

A fajta kialakulásáról tulajdonképpen már volt szó, hiszen egyik korábbi lapszámunkban már foglalkoztunk Russell tiszteletes terrierjeinek rövidlábú változatával, ám a parson russell kapcsán idekívánkozik némi kiegészítés. A tiszteletes eredeti célkitűzése a rókavadász-terrier megteremtése volt. Szigorúan teljesítmény alapján szelektáló munkájának köszönhetően született meg a fajta, mely mai szemmel nézve úgy fest most, mint az ős-foxterrier egykoron. A korabeli ábrázolásokon is jól megfigyelhető, hogy az általa eredetileg megálmodott kutyák egytől-egyig hosszúlábúak voltak. Ezt a változatot ismerte el hivatalosan az FCI 1990-ben, parson jack russell terrier néven. A fajta meglehetősen heterogén képet mutatott, mindeközben pedig a rövidlábú változat is igen nagy népszerűségnek örvendett, ezért 2000-ben az FCI döntésére a két fajta kettévált. Ez utóbbit jack russell terrier néven külön fajtának minősítették, míg a 90’-ben elismert változat neve parson russell-re változott. A parson russell terrier a kialakulását és elismerését övező zűrzavaros helyzet ellenére mindmáig őrzi ősei örökségét, a modern kor munkakutyáival szemben támasztott követelményeinek is tökéletesen megfelel.

Ösztönökből jeles

A parsonok vérmérsékletükből adódóan tüzes, temperamentumos jószágok, amolyan igazi, „vérbő” terrierek. Állandóan izegnek-mozognak, és ha szépségükben akarunk gyönyörködni, azt vagy alvás közben tegyük, vagy szerezzünk be egy fotocellás fényképcsapdát, bár félő, hogy azon is csak egy elsuhanó fehér paca fog látszani. Figyelemreméltó az is, hogy mialatt a küllemtenyésztés káros hatásainak köszönhetően egyre több fajta elveszíti, vagy már el is vesztette belső értékeit, és egyfajta uniformizálódás irányába halad, ez a pöttöm eb még mindig kitűnő ösztönös adottságokkal rendelkezik, egyúttal szerencsére stabil és terhelhető idegrendszerrel is bír, mely nélkül a Parson Russell felérne egy természeti katasztrófával, de minimum egy elszabadult rotációs kapával…

Ennek leginkább a munkakutyások és a kutyakiképzéssel komolyan foglalkozó emberek örülhetnek tiszta szívből, a laikusok, hozzá nem értők számára azonban maga a rémálom, hisz a fejlett ösztönöket tudni kell kezelni, illetve lekezelni. Elfojtásukkal próbálkozni alapvetően hibás felfogás, mert egyrészt eleve reménytelen vállalkozás, másrészt pont ezek a késztetések teszik igazán értékessé ezt a fajtát. Olyan ez, mintha egy derbygyőztes versenylovat le akarnánk szoktatni a futásról…

Fegyelem és figyelem

Ami azonban még a profikat is gondolkodóba ejtheti, az a terrier-öntudat, mely szintén a fajta sajátja. Sokat és sokszor került már elő ez a téma, de a parson russell terrier esetén kiemelt figyelmet érdemel, mivel ez a fajta nem kispályázik, és gondolkodás nélkül a kormányrúdhoz áll, ha „rezgést érez az erőben”… Nem hibáztathatjuk ezért, hiszen hajdanán arra szelektálták, tenyésztették őket, hogy önállóan, a gazdájuktól távol is feltalálják magukat, és képesek legyenek egyedül dolgozni. E késztetés mindmáig oly erősen él bennük, hogy igencsak a sarkára kell annak állni, aki egy parson russell tartására adja a fejét. A következetlenséget vagy pillanatnyi bizonytalanságot azonnal lereagálja, és nyomban azon kezd munkálkodni, hogy a maga malmára hajtsa a vizet. Erre, vagy ennek kísérletére igen sok esetben sor kerül, mivel a parson russell hallatlanul intelligens fajta, ezért a következetesség mellett állandó kontrollt igényel gazdája részéről. Ez alatt elsősorban folyamatosan adagolt és állandóan fennálló nevelési, fegyelmezési kontrollt kell érteni. A fegyelmet, sőt adott esetben a szigort nem szabad félvállról venni, és egész zsenge kölyökkortól kezdődően hozzá kell szoktatni a kutyát, mivel a parson russell igen korán érő fajta. Ha elkényeztetik, „mamuci-picipoci-kutyulimutyulijából” néhány hónap alatt igazi „zsebtüranosszá” válhat, és ami egy kétökölnyi kölyöknél még aranyos csintalanságnak tűnik, az később a felnőtt kutyánál komoly és nehezen orvosolható problémává fejlődhet.

„Gumiszoba” vásott kölyköknek

A parson russell gyermekkora legtöbbször egyébként is igen „viharosnak” mondható. Már pöttöm korában hatalmas önbizalom feszül benne, ugyanakkor nem rendelkezik elég tapasztalattal, és gyakran habozás nélkül belemegy saját maga számára veszélyes helyzetekbe, ezért nem másoktól, hanem saját magától kell megvédeni. Hallottam például 2 méter magasból leugró (nem leeső) 12 hetes kölyökről is. Hiába, a veszélyérzet nem a parsonok jellemzője…

Fiatalkori nevelése során nem túlzás időnként a fizikai korlátozáshoz (külön szoba, szállítódoboz) is hozzászoktatni, hisz meggondolatlanság egy formálódó növendékkutyát több órára felügyelet nélkül rászabadítani az egész lakásra. A benne munkálkodó tettvágy előbb-utóbb kitör, és adott esetben fejmagasságig feltépett tapéta képében manifesztálódik. Ha ideig-óráig nem tudjuk rajta tartani a szemünket, célszerű a kölyök számára kijelölni egy szeparálható „dühöngőt”, ahol nem igazán tud kárt tenni semmiben, vagy szállítóládájába zárni arra a rövid időre. Természetesen – mint minden fiatal kutyánál – lehetőség szerint inkább arra kell törekedni, hogy minél több időt töltsünk vele, hozzászoktassuk különféle helyzetekhez, és változatos feladatokkal szellemileg is lekössük. Abban az esetben, ha fiatalon megtanulja az áthághatatlan szabályokat, a határozott, de igazságos szigort, és gondos szocializáción esik túl, úgy nagyon alkalmazkodó kutya válik belőle, akivel később zökkenőmentes lesz az élet.

A terrierség sava-borsa

Kutyakiképzés szempontjából szerencsés a helyzet, mert a parson russell terrier kiválóan teljesít minden területen, ahol lendület, dinamizmus, valamint apport van jelen, és vadászatokon is nagyszerűen megállja a helyét. Adottságai ellenére önállóságra való hajlama, terrieres nyakassága itt is felütheti a fejét. Sok tapasztalat és leleményesség kell ahhoz, hogy lelkesedését és energiáit saját céljainknak megfelelően tudjuk kordában tartani, illetve irányítani, mivel a gépies munkavégzést vagy a kényszerrel végzett tanítást saját értékrendjével össze nem egyeztethetőnek tartja… Ebből kifolyólag nincs hozzá igazi kiképzési recept. A siker záloga a találékonyság és kreativitás: változatos eszközökkel, folyamatosan fenn kell tudjuk tartani a kutya munkára való belső késztetését. Ha megtaláljuk ezt a szűk ösvényt, bámulatos eredményeket hozhatunk ki kutyánkból, aki szellemi képességei mellett kiemelkedő fizikai adottságokkal is rendelkezik. Gyorsasága mellett átlagon felüli ügyesség, ruganyosság, mozgáskoordinációs készség és egyensúlyérzék jellemzi.

Az eddigiekből is kiderül, hogy a parson russell terrier nemcsak kitűnő és sokoldalú munkakutya, hanem minden porcikájában terrier, aki a terriertartás sajátosságaiban járatos gazda számára valódi kincset jelent, hiszen tömérdek örömöt és vidámságot tartogat, s kellő erőt ad az esetleges nehézségek leküzdésében. Utóbbiak közé tartozik a terrierekre jellemző kötekedési hajlam, melynek gondos fiatalkori szocializációval legtöbbször elejét vehetjük. A parson russell terrierben méreteit meghazudtoló öntudat lakozik, ezért bizonyos vonalakban és főként kan kutyák esetében sajnos előfordulhat, hogy mégsem sikerül tökéletesen lenevelni őket a „kutyázásról”. A fajta intelligenciájára és leleményességére jellemző, hogy ezek az egyedek általában olyan helyzetet teremtenek, melyekben úgy provokálják a rivális támadását, hogy ők „ártatlanok” maradnak. Ha ilyen problémák merülnek föl, célszerű eleve elkerülni azokat a szituációkat, ahol benne van a pakliban egy kis bunyó, már csak azért is, mert a parson russell terrierek „hiányoztak a suliból”, mikor a „vereség” szót tanították…

Nem félünk a lovaktól

A parson russell terrier szilárd, robusztus szervezettel rendelkező, összességében nagyon egészséges fajta. Aktív életviteléből adódóan legtöbbször csak ún. „sportsérülésektől” kell tartani, de ezeket is egy-kettőre kiheveri. Egyetlen – Fábry-féle képzavarral élve – „achilles-sarka” a térdkalács-ficamra való hajlam, mely szerencsére ritkán előforduló, nem hangsúlyosan jellemző probléma, és a szülőpárok szűrésével jó eséllyel kiküszöbölhető. A fajta tartását kis mérete mellett akár városi lakásban is zökkenőmentessé teszi a szőrzete, mivel az ideális esetben egyenes szálú, durva, szálkás szőrzet rendszeres trimmelés mellett nem, vagy csak alig észrevehető nyomokat hagy a kutya után. Simaszőrű változata is létezik, de amellett, hogy ez a szőrtípus nem igazán kívánatos, nem is túl praktikus, mivel szinte állandóan cserélődésben van, azaz folyamatosan hullik.

Bár a tartási körülmények tekintetében a parson nem túl válogatós, nagyon fontos, hogy gazdája tisztában legyen képességeivel, konkrét elhatározással válassza magának a fajtát, legyen határozott, és olyan aktív életet éljen, amelyben minden körülmények között tud megfelelő fizikai és szellemi aktivitást biztosítani kutyája számára. Ebben az esetben a parson russell terrier ideális és igen szórakoztató társsá válik, aki lényével minden körülmények között feldobja gazdája és környezete hangulatát. Családon belül a parsonok hatalmas bohócok, és bár nem rohannak oda minden idegenhez, a számukra szimpatikus emberekkel nyíltan és barátságosan viselkednek, ha pedig az adott személy számukra igazán fontos dolgot rejteget (finomság, labda) már-már a gátlástalanságig közvetlenek. A lovak közt gyakorta megfigyelt természetes viselkedésüket sokan az egykori lovas örökségükből fakadó vonzódásnak tudják be, hiszen a fajta atyja, Russell tiszteletes szenvedélyes lovas volt, mindazonáltal sokkal valószínűbb, hogy a kis terrier egyszerűen csak egyenrangúnak tartja magát a nála százszor nagyobb patásokkal…ŰŰ

Beszélgetésünk alatt végig az járt az eszemben, hogy ebben az esetben vajon melyik igazság az érvényes: „Zsák a foltját”, vagy „Az ellentétek vonzzák egymást”? Mindez azért ejtett gondolkodóba, mert találkozásunk alkalmával Feri határozott, de csendes, megfontolt ember benyomását keltette, mialatt kutyái vidámságtól csillogó tekintettel, huncut koboldokként száguldoztak körülöttünk.

– Erre nem tudok kategorikus választ adni. Részben, mert minden új, az országban korábban ismeretlen fajtával való foglalkozás más és más nehézségeket hordoz, részben pedig azért, mert én nem tartom magamat a szó klasszikus értelmében tenyésztőnek, sokkal inkább a parson russell terrier elkötelezett hívének, egyfajta „műkedvelőnek”. A parsonok előtt uszkárral, argentin doggal és két bullterrierrel osztottam meg az életem. Csodálatos éveket töltöttünk együtt, mindannyian szép kort értek meg, de sajnos már csak az egyik bulli szuka él közülük, mégis a parson russell terrier fogott meg olyannyira, hogy a fajta rajongójává váljak. Ez a vonzódás valószínűleg gyermekkoromból datálódik. A szomszédban lakott egy vadász, aki jagdterriert tartott. A kutya aktívan dolgozott, és a „hagyományos” értelemben véve meglehetősen vérmes természettel rendelkezett. Sokan nem is kedvelték emiatt, de én nagyon szerettem energikusságát, és tiszteltem karakánságát. Ezt a kutya megérezhette, mert én voltam az egyetlen, akit az idegenek közül elfogadott. Ez az élmény sokáig elkísért, és biztos vagyok benne, hogy ennek köszönhetően kötöttem ki a parsonoknál, akik ugyancsak tüzes vérmérsékletűek, és hallatlanul intelligensek, de kevésbé agresszívek, mint a jagdok.

Évekig telefonálgattam és utaztam, mire sikerült az első kutyát megszereznem. Német munkavonalú kutya volt, de mégsem volt az „igazi”, ezért további kétévnyi próbálkozásba került, míg végül a német Nieding Forest kennel tulajdonosai, Eckart és Ursula Bracksick segítségével sikerült Angliában, az 50 éves tenyésztői múlttal rendelkező George Simpson kutyái (Howlbeck kennel) között megtalálnom azt a vonalat, amely a számomra leginkább vágyott típust képviselte.

– Az, amelyik képességekben, küllemben is kifogástalan, és még mindig igazi „munkaterrier”: energikus, lendületes, „kőkemény”, terhelhető, makkegészséges, értelmes és rámenős. Ennek kapcsán nagyon sokat köszönhetek Suszter Ferencnek, aki megerősített abban a hitben, hogy a kiváló munkaképességek a legfontosabb értékmérő tulajdonságok.

Számomra az a jó kutya, amely az átlag kutyás számára „bűnrossz”. A parson russell terriert a kezdet kezdetétől fogva munkára, teljesítményre szelektálták. Még mindig azon ritka fajták közé tartozik, amelyek kitűnő készségeket őriznek. Én profi munkakutyaként tekintek ezekre a szertelen kis „bolondokra”, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy a fajta, de legalábbis saját kutyáim ezt a szemléletet tükrözzék. Megmondom őszintén, teljesen elborzaszt, mikor a valaha volt nagyszerű belső adottságokkal rendelkező fajták egyedeit – az egyszerűség kedvéért említhetjük a legtöbb terriert, bár szinte minden fajtára igaz – kozmetikusasztalon púderezik, színezik, festik… Nem akarom, hogy a parson russell is így végezze, pedig félő, hogy a divat ezt a fajtát is beszippantja.

Én a magam eszközeivel úgy próbálok ez ellen küzdeni, hogy megpróbálom lebeszélni az érdeklődőt. Kihozom neki a „legőrültebb” kutyámat, és megmutatom, mit tud, miközben folyamatosan ecsetelem a parson-tartás nehézségeit. Mindezt nem azért teszem, hogy szándékosan félrevezessem az embereket, sőt! Ezzel igyekszem nyomatékosítani mindenkiben, hogy ez a fajta – bármennyire jópofának és aranyosnak tűnik – nagyon komoly vállalást jelent, és tartására csak az alkalmas, aki tudja, mit keres, tudja, hogy mire számíthat, és képes irányítás alatt tartani a kutyát. A hirtelen fellángolásból vagy pusztán csak divat miatt érkezők általában lemorzsolódnak, de az ő kedvükért nem fogok szemléletet váltani. Persze előfordult már olyan eset is, mikor egy gazdajelölt elhitette velem, hogy képes lesz megoldani a feladatot, de a kutya 7 hónap után a „partvonalra kényszerítette”… Nem feltételezem, hogy engem akart volna becsapni, de az biztos, hogy saját magát alaposan sikerült megtévesztenie. Egyébként a kutyának másik gazdát kerestem, és szerencsére találtam egy alkalmas családot, ahol a félrenevelt, elkényeztetett „istencsapásából” – hozzáértő kezekben – tökéletes és fegyelmezett családtag vált.

– Sokan sajnos a fajták képességeivel sincsenek tisztában, nemhogy a megkülönböztetésükkel, bár ez nem feltétlenül az ő hibájuk. A reklámokban, tévéműsorokban és filmekben hol ilyen, hol olyan kutyák tűntek fel, ami csak tovább növelte a zűrzavart. Azt tudom, hogy az eredeti típus, melyet ’90-ben parson jack russell terrier néven fogadott el az FCI, és a 2000 decemberi kettéválás óta hivatalosan parson russell terrierként ismert fajta egyaránt a hosszúlábú változatot képviseli. Remélem, ezzel nem bántom meg a jack russell-tulajdonosokat – hisz ez mit sem von le kedvencük erényeiből –, de mindezt korabeli ábrázolások is bizonyítják. Azt, hogy az Amerikában és főleg Ausztráliában kedvelt rövidebb láb mikor és hogyan alakult ki, biztosan senki sem tudja. Mindez egyébként nemcsak nemzetközi, hanem hazai szinten is komoly félreértésekhez vezetett.

– Az évek folyamán sok gazdával jó viszonyba kerültem. Mivel úgy tapasztaltam, hogy valahol mindannyian hasonló gondolkodású emberek, felötlött bennem, hogy miért ne ismerhetnék meg ők is egymást. Tavaly nyáron, a zalacsébi Malom-tanyán került sor az első találkozóra, mely akkora sikert aratott, hogy még az év telén újra összejöttünk. A találkozón spontán programokkal és játékos vetélkedőkkel szórakoztattuk egymást és magunkat. Rendkívül izgalmas volt például a gazdik számára rendezett „páros klikkertréning”-verseny, mely nemcsak vicces pillanatokat szerzett mindannyiunknak, de komoly tanulságokkal szolgált még a gyakorlott kiképzők számára is. A mókából természetesen a kutyák sem maradtak ki, és „parsonhoz méltó” feladatokban (fáramászás, jeges Zala-úszás stb.) mérték össze tudásukat. Általánosságban az egész összejövetelt kötetlen, baráti hangulat jellemezte, és ezt mintha a kutyák is megérezték volna, mert egy-két kisebb „összeszólalkozást” leszámítva nagyszerűen elvoltak, ami, tekintve a nagy létszámot, igen figyelemreméltó.

Őszinte örömömre szolgál, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek, és hálás vagyok nekik azért, hogy mindannyian kiváló gazdái a tőlem kikerült kutyáknak. Bízom benne, hogy mindez kellő alapot jelenthet ahhoz, hogy ne vesszenek el vagy kopjanak meg a parson russell terrier azon értékei és képességei, melyekkel ez a csodálatos fajta rendelkezik.