Kis kutya – nagy egyéniség!

Szálkásszőrű tacskó, a talajmenti kefepofa

A tacskó szó említésére legtöbben helyből a túrós palacsintától gömbölydeden döcögő, télen-nyáron kötött pulcsit hordó, gacsos lábát reszketve emelgető kutyulira asszociálnak. A fajta neve a köznapi szóhasználatunkba is beépült, de ott is inkább pejoratív, lekicsinylő jelzőként szerepel, holott a tacskó igen sokoldalú, minden tekintetben megbecsülést érdemlő jószág.

Eredeti, német neve a „Dachshund” magyarul borzebet jelent. Vélhetően ebből származik a sokak által ismert dakszli elnevezés, míg a borz ónémet megfelelője, a „Tachs” a tacsi titulusért lehet felelős. Mindegy, melyiket használjuk, mindkét név híven tükrözi, hogy eredeti foglalkozását tekintve a tacskó hivatásos „borz- és rókademográfiai menedzser”. A fajta kedvelői abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy igényüknek megfelelő kivitelben (rövid-, hosszú- és szálkásszőrű), és háromféle méretváltozatból (normál, törpe és nyulász) is kiválaszthatják kedvencüket. Szabadidejében a tacskók mindegyike megnyerő modorú kutya, de tagadhatatlan, hogy szálkás szőrköntösben különösen eredeti fazon, aki az ebédlőasztal mellett gondterhelt ábrázattal nagyokat sóhajtva sokkal inkább emlékeztet a relativitás problematikáján töprengő Einsteinre, mint rámenős kotorékebre.

Tacskó volt, tacskó van

Mint oly sok esetben, a fajta pontos eredete itt is a régmúlt homályába vész. Meglepő módon a „tacskós kinézet” – amellyel nem sok kutyafajta büszkélkedhet rajta kívül – nem a modern kor vívmánya. Egyiptom területén már időszámításunk előtt 200 évvel korábbról származó ábrázolásokon is megjelentek rövid lábú kutyák, sőt Peruban, Mexikóban és a régi Germánia területén is hasonló ebek csontvázára bukkantak. Utóbbiak nyilván a mai tacskó egyik ősének számítanak. Borzebként legkorábban Jacques du Fouilloux tesz róluk említést 1561-ben, de csak 1880-ban kezdődik el hivatalosan a tacskótenyésztés. Nyolc évvel később, 1888-ban megalakul a Német Tacskóklub, és 1899-ben Ernst von Otto kinológus megalkotta a fajta tipikus jellemzőinek leírását. Érdekes, hogy ebben az időben még az eltúlzottan görbe lábat tartották a fajta egyik legjellemzőbb tulajdonágának. Szerencsére ez a szemlélet megváltozott, és az egészségtelen deformitás mára már jelentősen mérséklődött.

Noha a tacskó német fajta, szálkásszőrű változatának kialakulásában komoly szerepet játszottak az angol dandie dinmont terrierek is, de állítólag később – különösen délnémet területeken – némi schnauzervér is keveredett a fajtához. Egységes típusa végül a rövidszőrű tacskókkal történt keresztezések révén alakult ki.

Kurtalábú csúcsragadozó

Ahogyan az a bevezetőből is kiderült, a tacskó vérbeli és értékes vadászkutya. Bár testalkatából kifolyólag elsősorban kotorékmunkát végző fajta, s mint ilyen, a dúvad- (róka-, borz-) vadászatokon jeleskedik, elévülhetetlen érdemeket szerez a sebzett vad felkutatásában és a vízimunkában is. A szálkásszőrű tacskó emellett nagyszerűen alkalmas a sűrű, bozótos területeken történő vadhajtásra, valamint különösen tehetséges a vaddisznó-cserkelésben, ahol ügyesen gazdája irányába hajtja, majd addig egy helyben tartja (szaknyelven „forgatja”) a disznót, míg le nem terítik.

Mielőtt e sorok olvastán az Olvasó a szívéhez kapna, és a vadászat etikátlansága ellen emelné föl szavát, érdemes végiggondolni a következőket: a vadgazdálkodás nem gyilkos hajlamú emberek perverziója, hanem szakma – ha úgy tetszik, tudomány. A hazai erdők-mezők, noha idilli állapotokat tükröznek, mégsem teljesen természetesek, ugyanis hiányoznak belőlük a növényevők létszámát szabályozó nagyragadozók (farkas, hiúz). A vadgazdálkodás és a vadászok komoly szerepet játszanak abban, hogy betöltsék ezt az űrt, és biztosítsák a természetes egyensúly fennmaradását, ugyanis a túlzottan elszaporodó vadállomány enélkül egyszerűen felemésztené saját élőhelyét. Ráadásul a vadak egy része nem vadon születik, hanem odatelepítik, hogy a zord teleken végzett vadetetésről már ne is beszéljünk. A vadászoknak emellett fontos szerepük van a vadgazdálkodás számára káros – apróvad-pusztító – dúvad (pl. róka) ritkításában is. Mindezen feladatok hatékony ellátásához óriási segítséget jelent a jó kutya.

Kicsi, de furfangos

A tacskó – mint az eddigiekből is kitűnik – több tekintetben is megfelel az elvárásoknak. Mérete miatt lényegesen kisebb hely- és táplálékigényű, mint a vizsla, kopó, szetter vagy retriever, a hasonló nagyságú terrierekhez képest pedig – a munkát leszámítva – nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Azonkívül, hogy számos vadászfeladatot képes ellátni, a magaslesen ücsörögve még vesemelegítőként is kiválóan alkalmazható.

Annak ellenére, hogy a szálkásszőrűt jellemzően vadászok választják maguknak, kedvencként is megállja a helyét. A vadászat során mutatott aktivitása otthon vidám, de nem idegesítő lelkesedéssé szelídül. Szívesen vesz részt mindenféle mókában, játékban, hancúrozásban. Ennek ellenére végtelenül alkalmazkodó, kellemes természetű ebecske. Amit méretben elvesztett, azt magas intelligenciájával és hihetetlen rafinériájával ügyesen pótolja. Egy szálkásszőrű-tulajdonos mesélte, hogy többedmagával tartott kutyája etetéskor rendszeresen a bejárati kapu elé rohan, és veszett ugatásba kezd. Mialatt a felbőszült kutyatömeg a lárma hallatára kihömpölyög, ő csendesen elsomfordál az alvégen, majd kényelmesen belakmározik az időközben tálalt adagokból – még talán mosolyog is a szakálla alatt…

Nekem ne dumálj!

A tacskó legendás bátorsága mellett makacs önfejűségéről is ismeretes. Tény, hogy a legagyafúrtabb fegyelmezési kísérleteknek is szilárdan ellenáll, és sorra csorbulnak ki rajta a változatos kiképzési módszerek. Kellő szívóssággal, türelemmel és következetességgel érhetünk el nála eredményeket. Akadnak, akik éppen önálló egyéniségét tartják különösképp vonzónak, és nem várnak el tőle cirkuszi mutatványokat – valószínűleg ők gondolkoznak helyesen. A tacskó feladatainál fogva önálló munkavégzésre született. A kotorék sötét, szűk járataiban egyedül kellett megvívnia csatáit a bent lakókkal, akik nem bekötött szemmel, hátrabéklyózott kézzel várják rövid lábakon érkező végzetüket… A vastag bőrű, zömök borz például emberek és kutyák között nevelkedve is igen durván játszadozik – el lehet képzelni, hogy mit művel, amikor az életéért harcol! És akkor még nem beszéltünk a sebzett szarvasbika vagy a zaklatásától morózus vadkan felkutatásáról. Nem kevés kurázsi kell ahhoz, hogy szembeszálljon ezekkel a – nála ráadásul jóval nagyobb – harcos állatokkal. Mivel mindezt legtöbbször gazdájától távol kénytelen megtenni, megtanulta, hogy ilyen helyzetekben csak magára, saját döntéseire számíthat. Hibázási, tétovázási lehetősége nem sok marad, mert ezeket a meccseket nem szokták sérülés miatt lefújni. Ezért van az, hogy ha a tacskók – vagy a hasonlóan dolgozó terrierek – fejükbe vesznek valamit, nehéz attól eltántorítani őket.

A tacskó „Achilles-sarka”

Az egészséges tacskó szívós fizikumú fajta. Strapabírása már-már megdöbbentő. Nem szokatlan, hogy sértetlenül ássák ki a rókavárban két-három napja eltűnt kutyát, de az sem ritka, hogy végzetesnek gondolt sebesülésekből is képes teljesen felépülni. Mindazonáltal szót kell ejteni a tacskókat sújtó két leggyakoribb egészségügyi problémáról is. A súlyosabbik a porckorongsérv, amely bizonyos esetekben bénulást is okozhat. A betegség veszélye, a fajta sajátos testalkata folytán, a tacskóknál fokozottabban fennáll. Gyakorisága miatt sokszor tacskóbénulásnak is emlegetik, és kialakulását általában az erőltetett lépcsőzésnek, valamint az elhízásnak tudják be. Jelenleg az az általános nézet, hogy nem maga a betegség, hanem az arra való hajlam öröklődhet, a porckorongsérv pedig csak akkor függ a körülményektől, ha az adott egyed genetikailag eleve terhelt. Ezt támasztja alá az a megfigyelés, hogy léteznek kerekre hízott veterán tacsik, akik egy életen át rohangáltak le-föl a lépcsőn anélkül, hogy bármi bajuk lett volna. Sajnos komoly nehézséget okoz az időben történő felismerés, mivel igazán biztosan nem szűrhető, ráadásul elég későn, 6-7 éves korban szokott előjönni, amikorra az adott egyedtől már több alomnyi kiskutya is származhat. A másik gyakori, bizonyítottan öröklődő tacskóbetegség a szürkehályog, mely viszont „legalább” időben és megbízhatóan szűrhető szembetegség.

Öröm vele az élet

A lelkiismeretes tenyészetből származó, egészséges szálkásszőrű tacskó egyéb tekintetben könnyen, kényelmesen tartható fajtának számít. Vadászkutya létére nem hiperaktív, átlagos mozgásigényű eb. Fajtársaival – egy-két átlagos félreértéstől eltekintve – jól kijön. Bár óriási különbségek nincsenek az egyes változatok között, a szálkásszőrű tacsi a benne csörgedező terriervér miatt általánosságban valamivel fejlettebb vadászképességekkel rendelkezik, ezzel együtt a vele egy fedél alatt élő állatokhoz (pl. macska) is eredményesen hozzászoktatható. Táplálása is könnyű, mivel nem fogyaszt hatalmas mennyiséget, ráadásul nem is kifejezetten válogatós. Karakteres megjelenését biztosító és formáit letisztultan kiemelő, sprőd szőrzete sem igényel különleges ápolást, bár egyes példányoknak a határozottan visszaütő dandie-örökség esetenként „woodstock-i borzanat” külsőt kölcsönöz, amit gazdáik – érthető okokból – igyekeznek kutyakozmetikusnál orvosolni. Noha kiváló képességeit igazán csak vadászember mellett tudja kibontakoztatni, ha kordában tudjuk tartani időnként rátörő makacsságát, kellemes jelleme miatt családi kedvencként is megállja a helyét, problémamentesen alkalmazkodva a városi élethez.

Miért van a világon Tacskó?

Rövid lábak, hosszú test
Beník tacskó így jól fest!
Szél ellen nem ugatok
– félméteres vétel volt!

A tacskó azért létezik, hogy borzra vadásszon. A Novák papát is figyelemmel kell tartani, hiszen a szomszédasszony azt állítja róla, hogy öreg borz. Novák odúja a garázsban van, ahol mindig valamit bogarászik. Ugyancsak itt, a garázsban van a Pajda nevű tacskó-szuka vacka is. Egy napon Pajda kijött a garázsból, és négy kis Pajdácska kísérte. Mon úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Novák papa megrövidítette Pajdát, és öt kutyát csinált belőle, de én rögtön rájöttem arra, hogy azok egyedül Pajda kölykei lehetnek. Az egyik kis gombóc a kerítéshez gurult, rám mosolygott és így üdvözölt: „Jó napot kívánok Sehner néni! Hogy van Aura?” Átvillant agyamon, hogy ha most más nem, de a szopornyica kell, hogy belém álljon. Nekem még csak az hiányzott, hogy vénségemre süket, vak, szenilis – és Sehner néni – legyek!

A tacskó a rókákhoz szenvedélyesen vonzódik. Ezért vörös hajú dámáknak nem árt a tacskó jelenlétében óvatosnak lenniük.

A tacskó a 15. századtól kezdve ugat Európában. Németországban nemesítették ki. Mon szerint ez csak a nyugatnémeteknél történhetett meg, akik az átlagosnál kétszer hosszabb kutyát megengedhették maguknak – a keletnémeteknél csak amolyan ugató trabant jött volna létre.

A tacskót már az egyiptomiak is ismerték. Mon állítása szerint egy erősen rövidlátó egyén egy törpe múmiájával téveszthette össze. Mon világéletében mindig locsogott, de most úgy néz ki, hogy talán igaza van. Bármelyik óegyiptomi kutyás képen, az ott ábrázolt kutyák vagy agártermetűek voltak, hegyes fülekkel, vagy pedig molosszusok.

Hosszú, hegyes orrával a tacskó engem inkább a sakálfejes egyiptomi istenre, Anubiszra emlékeztet, meg az öreg Nováknéra is. Rövid, görbe lábaival szomszédasszonyunkat juttatja eszembe, aki állítólag csak azért nem lehetett tep… azaz topmodell, mert nem volt párttag.

A Kolumbuszt megelőző időkben Közép Amerikában éltek tacskószerű kutyák. Rövid, görbe lábaik voltak, de ugyanakkor rövid a mopsznak is beillő orral rendelkeztek. Jóval később, a tizennyolcadik századból származó német irományokban akadunk egy olyan kutyafajta leírására, amely a mai tacskóéra emlékeztet. Nyúlvadászatokon felhajtóként, azonkívül a borz, görény, róka és más, emberi szempontokból károsnak tulajdonított állatok odújából történő kikaparására használták őket.

A rejtekhelyéről kirángatott borzot az odaparancsolt nagyobb kutya harapta agyon!

Haha, már látom hogy engem, mint görényt agyonharap a törpe Pajda! Nem éppen illatos példát választottam, de Önök tudják, hogy mire gondolok, úgye? Vagy nem? A tacskó terepi használhatóságát Mon is, meg gazdurunk is érti! Akkor vissza az egész! Ben vagy Pajda névre hallgató tacskójukat ne küldjék borzvadászatra, ugyanis ezen borztestvérünk mindenütt védett. Csak cseh vadásznak juthat eszébe azt bulldózerrel felhajtani!

A tacskókat különböző hosszúságú, struktúrájú és színű szőrréteg borítja, nagyságuk szerint azokat széles választékban lehet beszerezni. Téved az, aki azt hiszi, hogy az égetett bundájú tacskó jobb észjárású! A tacskókról az az általános megítélés, hogy kiképzése során eléggé önfejű, akaratos, ami igaz is, meg nem is. A tacskó rendkívül okos kutya, majdnem annyira okos, mint én, Aura-szuka, mindenekelőtt azonban szilárd jellem, akinek megvan a dolgokról a saját véleménye.

Hozzászokott ahhoz, hogy önállóan kell határoznia, mivel az odú sötétjében csak saját magára van utalva, senki nem segít neki. Istenkém, lelki szemeimmel már látom, hogy hisztizett volna klausztrofóbiában szenvedő gazdikám, akivel még a metróban is nehézségeim voltak! A tacskó bátor természetű. A küzdelemben szerzett esetleges sebek sem tántorítják vissza. Bátor helytállását az is bizonyítja, hogy az odúban képes ellenfelét órákon át sakkban tartani és nem vonul vissza. Az is igaz, hogy szegénynek nincs is hová hátrálnia, mivel az odúban a mozgáshoz rendkívül szűk a hely, így a visszavonulás lehetetlen. Végül is próbáljanak meg Önök, egy ásott lyukból ásóval a kézben kihátrálni! Uraim, egyáltalán nem értem, miért mosolyognak!

A tacskót a vadászok évszázadokon át vadászkutyaként tartották és céltudatosan képezték. Kizárólag vadászati segítségre és odúzáshoz. És ahhoz, mint azt a bulldózeres vadászok példája is mutatja, nem kell sok ész és fantázia. Csak az utolsó ötven évben vált a tacskó általánosan kedvelt társasági kutyává. Az USA-ban például a fajtiszta kutyák kedveltségi ranglistáján az 5. helyen áll.

A tacskó csak most tanulja a normális emberekkel az együttélést, az neki nagyon jól megy. Nagy szeretetre és áldozatokra képes, a szeretett gyermekekért az életét is hajlandó feláldozni. Amikor szükséghelyzetben védi szeretett embereit, akkor egyetlen emberbőrbe bújt borz sem tudja elkergetni, egyetlen minden hájjal megkent emberi róka sem tudja becsapni. Bolondulásig állhatatosak, ami nekem nagyon imponál. Én is mindent teljes erőbedobással végzek! Amikor gazdikám felnyitja a piskótával töltött zacskót, akkor látnák csak, mennyire fürge is tudok lenni!

A tacskó őrzési feladatát is rendkívül komolyan látja el. Valamennyi családi akcióban aktívan részt vesz úgy, hogy tulajdonosának állandóan vigyáznia kell, hová lép, hová fekszik, mit hová tesz. Élénkíti ezzel koordinációját és gyors felfogóképességét, és ez az amire törekszik.

Barátságát szerető gazdája vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag ízletes táplálékkal jutalmazza. Rövid, görbe lábai eredete a kondrodisztrófia, azaz a porcsejtek öröklődő osztódási zavarában rejlik. Ezen zavar lassítja a csontok képződését – különösen az üreges csontoknál –, és megállítja a test növekedését is. Nem csak állatoknál, hanem embereknél is előfordul. A kondrodisztrófia genetikusan recesszív folyamat, amely a tacskóknál tenyészeti jelnek tekintett – valamennyi alanynál kimutatható ezen fejlődési zavar és utódjaik azt kivétel nélkül öröklik.

A tacskót ezért nagyon jó minőségű étellel, kisebb adagokban tápláljuk, hogy megkapjon valamennyi olyan tápanyagot, amely életéhez szükséges, de ne hízzon el.

A szalonnaeredetű zsíranyagok túlterhelik a végtagokat és a gerincoszlopot, oroszlánrészük van az állat későbbi megbénulásában. A hosszú gerinc csigolyaközti porcait ugyanúgy megkárosíthatják az ugrások, ütődések, hanyatthomlok rohanások és a lépcsőkön fel-lejárások is.

Ha a tacskót nem hajszoljuk, a lépcsőkön fel- vagy lefelé kézben visszük vagy felvonóval közlekedünk vele, akkor öregkorára sok problémától tudjuk megkímélni. Ugyanakkor vele szembeni szeretetünknek is kifejezést adunk.

Szeretetet adni és kapni, ezért van a világon ez a bársonyszemű guggoló bohóc – a tacskó.