|
Végveszélyben!
Mióta a mai értelemben vett sporttenyésztés elterjedt a világban, honi fajtáink kedvelői soha nem voltak könnyű helyzetben. Néhány éve még a pumiért és mudiért kellett aggódjunk. Mára, hála a lelkes és hozzáértő összefogásnak, őket illetően bizakodva tekinthetünk a jövőbe.
Vajh’ elmondhatnánk ugyanezt a drótszőrű magyar vizsláról! Sajnos nem tehetjük. Bármily’ fájó, ki kell mondanunk: a fajta végveszélyben van!
Hogyan jutottunk idáig?
Nos, már drótosaink születése is meglehetősen kedvezőtlen körülmények között történt, hiszen a II. világháború véres évei adták a hátteret. S aztán a még éppen csak első lépéseinél tartó tenyésztést lehetett elölről kezdeni. 1966-ban az FCI elfogadta a fajtát. Következhetett szűk két évtized mikor úgy tűnt: jó úton haladunk.
Nézzük a számokat! A születésnél négy kennelé (Csabai, Selle, Haraska, Povázia) a döntő szerep. Számuk a 80-as évekre 75-re emelkedik. Napjainkban a szám 20 alatt van (az alkalmi, egy almos szaporítók nem számítandók ide)!
1969-71 között 440 utódról van tudomásunk. 1989 és 1993 között évi átlagban 158 a bejelentett utódok száma. ‘94-ben 133, ‘95-ben 93 a törzskönyvezett kölyök. A regisztráltak jelentős hányada felülbélyegzett törzskönyvet kap. A kiállításokon, versenyeken felvezetett egyedek száma is aggasztóan alacsony, nem ritka teljes hiányuk. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezen példányok döntő részét egy szűk kör többszörösen bemutatott ebei adják. Mondhatjuk-e a mintegy másfél tucatnyi kutyáról, hogy híven reprezentálják a fajtát? Avagy tudjuk-e egyáltalán, hány drótos él és dolgozik hazánkban? Nyílt titok, hogy az állomány jelentős része regisztráción kívül létezik. Persze ők sincsenek sokan.
És a meglévő populáció?
Aki figyelemmel kíséri a fajta helyzetét, kiállításokon, vadászatokon gyűjti tapasztalatait, az alábbi szomorú megállapításra juthat: küllemileg nagyfokú heterogenitás tapasztalható. Jellemző hibák: könnyű csontozat, gyengén izmolt, laza felépítés, nem elég mély mellkas, hátsó végtagoknál túl nyílt szögelés, a magyar vizsla fajtajelleget nem megfelelően képviselő fej, világos szemszín, túl rövid, finom vagy éppen griffonos szőrzet. Vagyis a hibák három lényeges pontban összegezhetőek: gyenge csontozat, nem megfelelő fejtípus és szőrzet.
És az idegrendszer? Vadászkutyáról lévén szó, ez a kérdés csaknem nagyobb fontossággal bír, mint a küllem hibái. Szomorú tapasztalat, hogy e téren is súlyos gondok vannak. Jelentős a túl érzékeny, ideges, félénk, olykor túlfűtött egyedek előfordulása. Joggal vethető fel, ha ennyire problémás a fajta, érdemes bajlódni vele? Ne tévesszen meg senkit a felsorolt sok negatívum! Ezek kiemelése csak a veszélyeztetett fajta helyzetének igaz megismertetése okán sorjázik fentebb. Most nem a méltatás, a valóban meglévő értékek oly’ sokszor leírt ismétlése tárgyunk. Az egy pillanatra sem lehet vitás, hogy megőrzendő, megbecsülést érdemlő nemzeti értékünkről van szó, melynek hibáit az érte aggódó őszinteséggel kell feltárni.
Mire vezethető vissza a gyakori idegrendszeri probléma? Aligha lehet vitás, hogy a kevés egyedszámú, genetikai értelemben zárt populációból adódó belterjes tenyésztés (a ‘60-as években volt olyan kennel, amely hat további tenyészet alapító állományát adta!) - nélkülözve a megfelelő szelekciót - teremtette meg az alkalmat a hiba nagyfokú elterjedéséhez.
A küllemi hibákért részben szintén a megfelelő szelekció -, a tenyésztés irányítás hiánya okolható, s a szőr minőségének a bevitt ír szetter és pudelpointer sem tett jót. Talán korainak mondható az FCI elismerés egy olyan fajta esetében, melynek állománya még megfelelően nem konszolidálódott. Remélhetjük-e a fajta helyzetének javulását akkor, ha vizslás körökben az állomány homogenizálását újabb drótos német vizsla bevitellel kívánják egyesek elősegíteni, figyelmen kívül hagyva ugyanakkor a rövidszőrűeknél időnként felbukkanó erősebb, drótos jelleget mutató (visszaütés, mutáció?) egyedeket? Homogenizálást valószínűleg. Ám - a fajta kitenyésztője is óvott ettől -, mi nem sárga német vizslát akarunk, s ez az út legalább fejtípusban és Wesenben egészen biztosan ide vezet.
Merre tovább?
Nyilvánvaló, erős fajtagazda szervezetre van szükség, mely rendelkezik a megfelelő szakmai- és anyagi háttérrel. Ez a jelen helyzetben a 64/1998/XII.31./FVM sz. rendelet alapján álló, megújult, önálló fajtagazda szakosztály keretében látszik megvalósíthatónak. (Természetesen ennek semmi akadálya, amint a rendelet értelmében cégbíróság által bejegyzett önálló egyesületté válik a szakosztály. a szerk.)
ŰŰ Magyar vizsla kialakulása
A vadászebek kialakulása az ôsember fejlôdésével együttjáró jelenség volt. A vadászati eszközök fejlesztésével, új és új vadászati módok, ezzel párhuzamosan új vadászkutya fajták alakultak ki, elsôsorban a szelekciós tevékenység hatására.
A lôfegyver vadászatban történô alkalmazása döntôen hatott olyan ebek kitenyésztésére, amelyek messzirôl képesek jelezni a vad jelenlétét. Teszi ezt „vadmegállás”-sal, a vadat nem ûzik, hanem bevárják a vadászt, aki felrebbenti vagy kiugrasztja a rejtôzô szárnyas vagy szôrmés állatokat. Ezeket a vadászebeket illetjük a vizsla gyûjtônévvel.
A vizslák a középkor végén alakultak ki. A nyugat-európai vizslák többsége spanyol eredetû. A magyar vizsla ettôl eltérôen részben a török sárga vadászebre, részben a már nem létezô sárga pannon kopó ôsökre vezethetô vissza. Két szôrváltozatban tenyésztik. A régebbi a rövidszôrü a közelmúltban tenyésztett és elfogadásra kerülô fajta a drótszôrû magyar vizsla.
A rövidszôrû magyar vizsla céltudatos tenyésztésével Zay fônemesi család a Felvidéken Trencsén megyei birtokán kezdett foglalkozni az 1700-as évek elején.
A XIX. század végén az ôsi sárga vizsla állomány néhány példányra szûkült, köszönhetôen elsôsorban a divat által felkapott fajták iránti keresletnek.
Ekkor került – szinte törvényszerûen – a tenyésztésbe az idegen vér, amit az angol pointer és a német rövidszôrû vizsla képviselt. 1917-ben kezdték meg az ideiglenes törzskönyvezést, 1928-ban készítették el a fajtaleírást és 1935-ben ismerte el a Nemzetközi Szövetség (FCI) önálló fajtaként.
A drótszôrû magyar vizsla tenyésztésének gondolata az 1920-as évekre tehetô. A fajta kialakításához a drótszôrû német vizslát és a spontán született hosszabb szôrû (rövidszôrû alomból) magyar vizsla egyedeket használták. Hosszas, viszontagságos tenyésztôi munka eredményeként a fajta 1965–66-ban stabilizálódott, az FCI önálló fajtaként, nemzetközileg is elismerte. Azóta nem túl nagy populációja a gyakorlati vadászatokon eredményesen használható. Népszerû a külhoni vadászok között is.
Vadászat magyar vizslával
A II. világháború elôtti idôszakban a vadászati szakaszok többsége az egyéni vadászatra alapozódott. Ennek megfelelôen alakították, tenyésztették a magyar vizsla állományt is. A világháborút követôen gyökeres társadalmi rendszerváltás eredményeként a vadászat is átszervezésre került. Az apróvad vadászatra szinte kizárólag társas vadászati módokkal vadászható, még napjaikban is.
E változást a vadászkutyások nem követték. A vadászati alkalmasság elbírálása továbbra is az egyéni vadászatra épülô vadászati kiképzésre alapozódott. Ennek következménye, hogy gyakran hallhatjuk azon megfogalmazást, hogy a társas vadászat rontja a vadászkutyák munkáját, nem való oda a vizsla. Ez természetesen nem így van. Az új követelményekhez kell alakítani a vadászkutyák munkáját, értelemszerûen felkészítésüket is, mint ahogy tették ezt hosszú idôn keresztül. Korai ôseink is!
Vizslás vadászat a gyakorlatban
Vegyük sorra milyen vadászati módok és vadfajok vadászatánál alkalmazható a magyar vizsla, ez a ragyogó mindenes vizsla.
Egyéni vadászatok:
Üregi nyúl egyéni vadászata történhet lesbôl, cserkelve és ugrasztva (vadászgörénnyel). Cserkelésnél van jelentôsége a jó vizslának. Jó szélben keresô vizsla „állással” felhívja a vadász figyelmét a vad jelenlétére. A kellô távolságból jelzô vizsla eltereli a vadászról a vad figyelmét. Így módja van a vadásznak a lövésre felkészülni: ezzel vadászata eredményesebb lehet.
Nem ritka, hogy a meglôtt üregi nyúl úgy be tudja magát „rúgni” a sûrûbe, hogy az elejtô soha nem találná meg jó vizsla nélkül.
Balkáni gerle, örvös galamb vadászata napközben cserkelve a vízpartok mentén lévô napraforgó táblák szélein, vagy a tarlók mentén, fasorokban lehet sikeres.
A les vadászatra reggel és késô délután van lehetôség, amikor megindul a „húzás”. Megfelelô takarásban – a hívás irányában – komoly terítékre számíthat a vadász. Itt a vizsla feladata a lôtt szárnyasok összeszedése. Nélküle a lôtt vad tizede sem kerül terítékre.
Erdei szalonka vadászata csak „húzáson” engedélyezett, ami a hajnali derengéskor és az esti alkonyatkor, igen rövid ideig tart.
A leshelyünkön a vizsla mozdulatlan ülésre vagy fekvésre van kárhoztatva. A lôvilág határán leadott lövéskor, a leesô szalonka megtalálása nem ritkán – vizsla nélkül – szinte reménytelen. A jó magyar vizsla „együtt él” a vadásszal és megfeszített figyelemmel kémleli az erdôszéli fák feletti égboltot. Sokszor elôbb veszi észre a közeledô madarakat mint gazdája, amire viselkedésével felhívja a vadász figyelmét. A lôtt vad keresésére csak parancsra indulhat. Ilyenkor nagy szolgálatot tesz a vad felszedésével és elhozásával.
Vízi vad vadászata: Egyéni formában. Récefélékre és lúdra vadásznak lesbôl, les gödörbôl, húzáson, taposással és csónakból.
A lôtt, illetve sebzett vízi vad zöme vízbe vagy a víz szélét övezô nádas, sásos parti részre esik. Ezek megtalálása vizsla nélkül reménytelen. Híváson és lesen a vizslának mozdulatlanul a vadász mellett, helyben kell maradnia. A lövést követôen csak parancsra mehet a vad felkutatására és elhozására. Ellenkezô esetben elronthatja a vadászat hátralevô részét. A sebzett vadat – vízen vagy szárazon – a hátrahagyott nyomon követnie kell. Amennyiben megfogni nem tudja, kitartóan üldözze mindaddig, amíg az lövésre nem kerül, illetve más parancsot nem kap.
„Taposást”, vagy keresôvadászatot tocsogós, vizenyôs részeken, patakok mentén célszerû végezni. Itt a kereséssel tûnik ki a vizslánk. Kívánatos a puska alatti kajtatás, a vízen talált vad felrebbentése anélkül, hogy stabilan állná a récét, szárcsát, vagy egyéb vízi vadat. A lövés után parancsra megkeresse és apportírozza a lôtt vadat, ha sebzett követni a nyomát. A csónakos vadászatnál úgy kell helyet biztosítani a kutyának, hogy ne veszélyeztesse az esetleges mozgásával a vadászt és a lövés biztonságát. Ugyanakkor a csónakból parancsra történô kiugrásban a vizsla ne legyen gátolva, ugyanis a lôtt vadat így módon kell begyûjtenie. A vízben irányíthatónak kell lennie. Sebzett vízi vad esetén feladata a „spúron” (vízen hagyott szagnyomon) való követés, majd utolérve a vad megfogása és elhozása.
Hideg idôben a munka végeztével a gazda kötelessége a vizsla szárazra törlése és védett helyre tétele.
Kártékony vadfajok vadászata
A mindenes vizsla feladatai köré tartozik minden olyan munka, amivel a vadászat során találkozhat. Elsôsorban a hivatásos vadászok kezében lévô vizsláktól elvárható a kártékony vad apasztásához szükséges kemény, jó vizslamunka. Természetesen erre külön oktatni szükséges az ebet és állandó gyakorlásra van szüksége.
Társas vadászatok
Elsôsorban a fácán keresô- és hajtóvadászati módokat kell kiemelni.
A keresôvadászat (4–5 vadásszal) közelíti meg legjobban a klasszikus vizslázást. A kis létszámú vadász elôtt dolgozik egy, vagy néhány kutya, jó széllel. A vizslák egymást nem zavarhatják és mindenkor „puska alatt” keressenek. A vadat álló vizsla láttán a mellette dolgozó kutya „szekundál” neki. A lôtt, illetve sebzett vadat fel kell kutatni, és terítékre kell hozni.
Ma a vadászatok jelentôs része hajtóvadászat, ahol a vizslától a kapatás és a lövés utáni munka várható el, a hajtásban. A lôállásban dolgozó vizsla a gazda mellett fekszik vagy ül. Onnan csak parancsra kelhet fel! Az esô fácán iránt látszólagos közömbösséget kell tanúsítania. Parancsra a vadászat közben, illetve végeztével a lôállás környékérôl a lôtt fácán keresése és összeszedése a feladata.
A vizsla munkája jelentôsen növeli a vadászat gazdaságosságát. Azonban egy fegyelmezetlen kutya a vadászat sikerét úgy erkölcsileg, mint gazdaságilag tönkreteheti.
Nyúl vadászat
Legjellemzôbb vadászati módok az „U”-hajtás, körvadászat és a ráhajtás, ritkábban a keresôvadászat.
A vizslával szemben támasztott követelmény szinte azonos a fácánvadászatnál említettekkel. Hangsúlyozottan kell kezelni a fegyelmet, különös tekintettel a „nyúltisztaságra”. Csak teljesen kész, érett vizslát vigyünk nyúlvadászatra! Csak parancsra mehet a sebzett vad után is!
Nagyvad vadászat
A magyar vizsla mindenes vadászkutya lévén itt is segítô társa a vadásznak.
– Les vadászaton követelmény a fegyelmezett, kitartó helyben maradás. Lehet a vizsla a vadász mellett a magaslesen, vagy a les alatt. Feladata az esetleges rálövési hely megkeresése, avagy sebzés esetén az után keresés.
– Cserkeléskor a vizslától megkövetelhetô, hogy kövesse mindenben gazdáját.
Ilyenkor nem áll módjában a vadásznak a parancsok osztogatása, tehát a vizsla a mozdulatokból következteti ki, mit is kell csinálnia. E vadászati módnál az eredményesség érdekében csak jó széllel lehet haladni, így a vizsla jóval elôbb érzi és jelzi a vadat, mint ahogy azt a vadász meglátja.
A cserkelésnél csak kiegyensúlyozott, jó kapcsolattartó és fegyelmezett vizslával vadászhatunk.
– Után keresés: Bármilyen nagyvad faj esetén alkalmazhatjuk a vizslát sebzett vad után keresésére. Követelmény, hogy a vizsla a hideg csapán tudja követni a nyomot. A vizsla feladata – ha nem vezetéken, hanem hajszára küldve dolgozik – hogy jelezze a vad megtalálást és annak állapotát. Ha még él, csaholva „állítani” kell. A vad kimúlása esetén csaholással jeleznie kell, vagy gazdájához visszamenve, ôt a vadhoz kell vezetnie.
– Barkácsolás fogattal, szánnal vagy gépkocsival történhet. A vizslának csak az esetleges sebzéskor van feladata.
– Ragadozó madár és vizsla közös vadászata. Feladata, hogy a solymász elôtt keresse le a területe, a vadat állja kitartóan. Adott jelre a kutya keltse fel a rejtôzô vadat. Ez után már a solymász és madara dolga a vad elejtése. A vad felkeltését követôen a kutyának a gazdát láb mellett kell követnie.
– A magyar vizsla ajánlása a vadászoknak. A leírtakból kitûnik, hogy a mindenes vizsla jelszót nem alaptalanul adták e fajtának.
A munkában nyújtott teljesítménye mellé párosul a hihetetlen sok jó tulajdonságot rejtô, kellemes természet. Igen jól kezelhetô, tanulékony, tanulni akaró, embercentrikus, dolgozni akaró, kellemes „családtag” és még sorolhatnám a dicsérô jelzôket.
Rossz, vagy elmarasztaló tulajdonság a fajta egyedeinek döntô többségére nem jellemzô. Ami mégis kedvezôtlen, az nem a kutyán múlik, hanem az emberen, a „divatdiktátor szaporítókon”. A küllemi divat irányzatok a használhatóság romlását idézik elô.
Munkára használt kutyáknál fontos a feno- és genotípus egyensúlya. Ezzel megôrizhetjük eredetiségében a magyar vizsla értékeit. ŰŰ
A magyar vizsla
Megszokhattuk már, hogy a fajtaismertetôk egekbe magasztalják az éppen tárgyalt fajtát. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Végülis mindenkinek a saját csemetéje a legkedvesebb. A kutya pedig amúgyis a teremtés csodája.
Nincs ez másként a magyar vizslával sem. Mármint a rövid- és drótszôrûvel. Ôk igazából nem is kutyák. Ôk VIZSLÁK. A szépség, nemesség, intelligencia és a túlcsorduló szeretet analógiája is lehetne e szó. De lássuk, hogyan is született!
Honfoglaló eleink, mint harcos, nomád nép, szenvedélyes vadászok voltak. Ûzték, kergették a vadat a nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóiké volt a fôszerep. Nem volt ez a vadászszenvedély öncélú. Nem is a hússzerzés volt elsôdleges célja. A vadászat felkészülés a harcra. Meg kell tervezni, fel kell vonulni, a vadat tôrbe kell ejteni, mint majdan az ellenséget. S ügyesedik a vadász is, aki bizony nem nélkülözheti az adott terephez, vadhoz legalkalmatosabb ebet sem. Így esett, hogy e hûséges társaik szintúgy honfoglalók lettek.
Volt közöttük egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínû, néha barna, néha foltos jószág. Ez kiváltképpen jó orrával tûnt ki. Addig keresgélt, kutatta nagy lelkesedéssel a vadat – elsôsorban apróvadat – (vizslatott, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak, az idôben felkészülhetett egy jó nyíllövésre. Az elejtett vadat aztán fel is vette s átadta a vadásznak. Jó orránál fogva alkalmatos volt a sebzett vad utánkeresésére is. Következtetéseinket történelmi és néprajzi analógiák támasztják alá. Nos, ez a régen kihalt sárga magyar kopó ôse mai vizslánknak.
Megjegyzendô, hogy a többi kontinentális vizsla egy közös spanyol ôsre vezetheti vissza származását, s térnyerésük a középkor végére tehetô, mikor a sörétes puska használata általánossá vált. Látjuk, a magyar vizsla ettôl teljesen eltérô fejlôdési vonal eredménye. Legkorábbi ábrázolását a XII. századi Codex Albensisben csodálhatjuk meg. A pontos, fajtajelleg meghatározására alkalmas rajz egy nyulat álló vizslát örökít meg. Tehát kutyánk már akkor mai vadászati szerepkörében érdemelte ki az ember megbecsülését. Az már csak természetes, hogy kódex irodalmunk egyik legbecsesebb emlékében: Képes Krónikánkban (1358-tól) ismét felbukkan vizslánk ôse. Mivel a miniátor, Hertul fia Miklós tökéletes hûséggel örökítette meg korának viseletét, fegyvereit, bizonyosra vehetjük, hogy az ábrázolt ebek is e kor kutyái voltak. Nem általában kutyák, fajtajelleget mutató kutyák vannak ábrázolva. Több helyen vélhetô, két miniatúrán bizonyos, hogy a kajtárkodó kopó vizsla ôs látható. Mintegy száz évvel késôbb Janus Pannonius így ír: „A vizslákat vagy kajtárkodó kopókat ...”. Ôk a fôúri levelezésben, iratokban emlegetett nyulászó vizslák.
A török megjelenésével felbukkan azok sárga vadászebe, mely a magyarra igen fajzik, ám ez inkább fürjészô „vizsla”.
E két fajta keresztezôdésébôl alakul ki végülis az alaptípus. A jó kutyát természetesen nagy becsben tartották, ajándékként is nagy értéket képviselt. 1731-bôl való adat szerint a Zay-Kollonich – féle tenyészetben foglalkoztak komolyan tenyésztésével; igaz, ekkor még gesztenyebarna színûek is voltak közöttük. A XIX. század elsô felére már megállapodottnak tekinthetô a fajta. Gr. Zay Imre emlékezése: „...egy Angliából behozott kannal indult meg a tenyésztés.”. A pointer ekkor még nem létezett, így csak Angliába bevitt spanyol vizsláról lehet szó. Ez elsô említése nyugat-európai vizsla bevonásának a tenyésztésbe. Természetesen a Zay kennelen kívül is létezett a sárga magyar vizsla fehér jegyekkel. 1896-ban Gr. Somssich Pongrácról készült festményen egy zsemlyesárga vizsla is látható.
A XIX. század vége felé megritkul az állomány, s az 1884-ben meginduló törzskönyvezésben hiába keressük a fajtát. Egy-egy versenyen, apróhirdetésben fel-feltûnik, míg végre 1916-ban Thuróczy Tibor a Nimródban felhívást tesz közzé a magyar vizsla megmentése érdekében. 1917-ben 14 db-ot sikerül felkutatni. Törzskönyvezése 1920-ban kezdôdik meg. Elsô standardja 1928. 05. 30-án készült el, ezt ’34-ben módosítják, majd 1936. 06. hóban adja ki az Országos Vizsla Club (OVC), amint azt a Magyar Vizsla Szakosztály tenyésztési irányítója, Puntigam Jenô közlésébôl (A Vadászkutya 1943. 04. 15.) tudjuk. Az FCI 1935-ben jegyzi be a hivatalosan elismert fajták közé.
A II. világháború 85–90%-os veszteséget okozott az állományban. Újra tenyésztése 1947-ben a gödöllôi állami tenyésztelepen indult meg. Az orrjóság javításának érdekében felhasználták a pointert is. Újabb kori sporttenyésztésének történetén végighúzódik az úgynevezett kiállítási- és munkakutya típus problémája. A fajtát tenyésztô, használó ember feladata kell legyen e káros jelenség megszüntetése.
Másik vizsla fajtánk, a „drótos”, már századunk tudatos tenyésztôi munkájának gyümölcse. Szórvány adatok utalnak már a XIX. században is drótos sárga vizslákra, mint a rövidszôrû almokban született természetes mutációkra. Ilyen egyedet említenek 1923-ban a Toponáron megrendezett vizslaverseny anyagában.
A fajta tenyésztése körül az elsô felvetéstôl kezdve élénk vita bontakozott ki a Nimród és A vadászkutya hasábjain. Közben folyt a háború.
Vasas József, hejôcsabai tenyésztô, a fajta egyik megálmodója s szülôatyja az 1943. 05. 20-i Nimródban így ír: „Ezelôtt 10 évvel vetettem fel a kérdést Félix Endrének.”, majd „Ezelôtt 4 évvel elhatároztam, hogy megkísérlem a sárga drótszôrû kitenyésztését.” – tehát, 1939-ben! Félix szerint ez: 1941. Ami bizonyos: Vasas írásban, ’42. 03. 27.-én jelenti be indítványát az OVC-nek. S a munka már folyik. Gresznarik László a Nimród 1942. 03. 10-i számában írja, ô is gondolt a magyar sárga drótszôrû vizsla kitenyésztésére, 1941-ben a kiállításon „Láttam, hogy Vasas József úr megtestesítette elgondolásomat, amikor egy magyar sárga vizsla és egy német drótszôrû vizsla keresztezésébôl bemutatta az elsô magyar sárga drótszôrû vizslát.”. Ez volt Csabai Lidi, kit még ez évben Gresznarik megvásárolt. Tôle származik Dia di Selle. Érdekes, hogy Lidi ’41-es bemutatásáról más forrás nem tud. Dia 1941. 06. 6-án került bemutatásra, tulajdonosa Losonczy Gyula.
Az OVC a kezdetektôl tudomásul vette a fajta kitenyésztésére irányuló munkát, ám az egyes képviselôi részérôl megnyilvánuló magatartás nem mindig volt „egyértelmû”. Ám a fajta alighogy megszületett, a háború máris megtizedelte a csekélyke populációt. Ennek maradékaiból kezdi újra a tenyésztést Vasas az 1947-ben Hejôcsabán felállított állami tenyésztelepen. A Csabai és a Selle kennel mellé bekapcsolódik a munkába Br. Bornemissza-Haraska és Kolomán Slimák-Povázia tenyészete.
Az FCI 1966-ban ismeri el önálló fajtaként. Veszélyeztetett, még nem teljesen megállapodott fajtánk. A fej és a szôrminôség tekintetében még sok munka vár a tenyésztôkre. Némileg erôsebb csontozatú, ellenállóbb fizikumú, mint rövidszôrû társa.
Szóval, milyen is a magyar vizsla?
Nyugodtan állíthatjuk, a vizslák között a legintelligensebb, gazdájához leginkább kötôdô, legsokoldalúbb. Szépségével, ragaszkodásával, szinte bárkit képes levenni a lábáról. Nyugodt vérmérséklete, emberszeretete révén bátran ajánlható lakásban tartásra is, fôként a rövidszôrû. A drótos inkább vadászok kezén van, kedvencként nem terjedt el. Ám legyen bármilyen rövidszôrû is, VADÁSZEB, akinek legfôbb örömforrása mégiscsak a vadászat. Aki látta vágtából szoborrá dermedni, vagy sebzett kacsa után vízbe vetôdni, esetleg embermagas gazosban fel-felugorva dolgozni – mert közben a gazdira is figyelni kell! –, ezt az élményt aligha felejti el.
Kifejezetten jóindulatú, kissé érzékeny lelkületû, a durvaságot nem viseli el. Igaz ez a némileg keményebb drótszôrûre is, aki azért egész habitusában magyar vizsla kell legyen.
Vizsláink lényegét legtömörebben a vadász-szájhagyomány fogalmazza meg: „A német vizsla magának vadászik (az angol is!), a magyar vizsla a gazdájának.”.
Nem lehet persze mindenki vadász, aki szereti a vizslát.
Van viszont számos kutyás sport, amit nagy élvezettel lehet vele ûzni. A lényeg a testi és lelki mozgatáson, a szeretetteljes foglalkozáson, bizalmon van.
Kutyával élni életforma. Vizslával különösen. Nála éberebb megfigyelônk, lelkesebb családtagunk, aligha akadhat. Empátiája végtelen. Mikor várakozásteli tekintetét ránk függeszti a bizalom és szeretet mindent betöltô melegségével, mit számít az, hogy a perzsán kicsit koptatta a körmeit? Hogy kilakik a kedvenc fotelünkbôl? De hát mi ülhetünk máshová is. Ô onnan lát jól minket. Lehet persze nevelni. Okosságuk révén, hozzáértéssel, nem is nehéz. A buktató e téren éppen intelligenciájukban keresendô. Biztosítsunk neki elfoglaltságot. Tekintsük partnerünknek, megbízható társnak, nyugodtan beszéljük meg vele problémáinkat. Nem fog kiadni, ô benne soha nem fogunk csalatkozni. Abban azért ne reménykedjünk, legyen bármilyen nagyszájú is, hogy a betörôt feltartóztatja, hacsak nem egy kis játékért, simogatásért! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
