Kicsi a yorki, de...

… mégis igazi terrier! Bátor és rettenthetetlen, élénk és éber, egyszóval hiába az egyik legkisebb kutyafajta, mégis hamisítatlan terrier. A csodálatos szőrzetben felvonuló, mai kiállítási kutyákat elnézve talán nehezen hihető, de a yorkshire terrier valaha munkakutyaként szolgálta gazdáit, s nem az előkelő nemesi szalonok, hanem a szegény munkáscsaládok kedvence volt. E kiskutya korabeli társadalmi helyzetét számtalan tény indokolja. Először is, az úgynevezett nagytestű sport- illetve vadászkutyák tartása kizárólag a felső rétegek kiváltsága volt. Már a XI. században szigorú törvény szabályozta a vadászat és a kutyatartás rendjét. A földműveseknek, jobbágyoknak nemcsak a vadászatot tiltották meg, de nem tarthattak hét inchnél (kb. 18 cm) nagyobb kutyát sem. A vadőrök ezt egyszerűen egy hét inch átmérőjű karika segítségével ellenőrizték: amelyik kutya nem fért át rajta, azt elkobozták. De függetlenül a szigorú törvényektől, a szegény munkáscsaládok puszta anyagi helyzetük miatt sem tudtak volna nagyobb testű kutyákat eltartani. Azt sem engedhették meg maguknak, hogy csak kedvencként, hasznot nem hozó jószágként tartsanak kutyákat, így a tetszetős, vidám külsőnek munkára kész, dolgozni képes belsőt kellet takarnia. A yorkshire terriernek több feladata is volt. A vadászati tilalom ellenére azért olykor-olykor került némi apróvad a szegények asztalára is, és ezt kicsi, de bátor kutyáiknak köszönhették. Emellett városban, vidéken egyaránt nagy volt a rágcsálóveszély, hiszen akkoriban természetesen még nem volt rendszeres, szervezett hulladékelszállítás, így a kiskutyák gondoskodtak a kártékony egerek és patkányok elpusztításáról. A malmokban, kikötőkben, raktárakban végzett munkájuknak köszönhetően egy időben „waterside” azaz vízparti terriernek hívták e hosszúszőrű, éber kutyákat, akik nemcsak a rágcsálókat irtották, de az idegeneket, tolvajokat is jelezték gazdáiknak, sőt tűzvész esetén is hasznos jelzőkutyának bizonyultak. Kiváló éberségüknek, hallásuknak és szaglásuknak köszönhetően a bányákban sok-sok ember életét mentették meg azáltal, hogy jelezték a sújtóléget: az életveszélyes mérgező és robbanó gázkeverék első jeleit izgatottan, hangos ugatással adták tudtul. Kis méretüknek köszönhetően akár egy tarisznyában is elfértek, s jól viselték a hűvös, sötét, huzatos bányák klímáját. A yorkshire terriernek mindig is kifejezetten hosszú szőre volt, de a mainál valamivel durvább tapintású, az időjárás viszontagságainak jól ellenálló.

A XIX. században kezdődő célirányos tenyésztés is még elsősorban a szegényebb rétegekhez köthető. Sok munkás számára ez nem csak hobbi volt, hanem keresetkiegészítés is. Megkezdték az egyre kisebb egyedek kitenyésztését, céltudatos módszerekkel, szigorú szelekcióval. Az egyik korabeli sztár, az 1865-ben született Huddersfield Ben is egy pontosan megtervezett rokontenyésztés eredménye. Ben egy baleset miatt hatéves korában halt meg, de rövid élete során több mint 70 kiállítást nyert, s „munkavonalon”, vagyis az akkoriban nagyon népszerű patkányfogó-versenyeken is nagyon eredményesen szerepelt. A verseny lényege az volt, hogy egy bekerített területen elengedett patkányok közül, adott idő alatt, a kutya minél többet elfogjon és megöljön. Ez a korabeli „sport” kiváló szelekciót nyújtott a kutyák temperamentuma és erős felépítése szempontjából, ugyanis egy megvadult patkány igen veszélyes ellenfél lehet, súlyos sérüléseket okozva a gyakorlatlan vagy alkalmatlan terriernek.

Az angol Kennel Klub hivatalosan, önálló fajtaként, 1886-ban fogadta el a yorkshire terriert. Az Egyesült Államokba 1880-ban érkeztek az első példányok, kezdetben nem sok sikerrel, de 1895-től Nagy-Britanniában és az USA-ban is kitört a yorkie-láz, hatalmas összegekért keltek el a legszebb egyedek.

Tetszetős küllemének, vidám megjelenésének köszönhetően az arisztokrácia is felfigyelt a yorkshire terrierre. Valószínűleg birtokszemlék, kikocsizások során fedezték fel a nemesek az apró, fürge, kicsi kutyákra. Valamelyik család, uruk kedvébe járva, egy kölyköt ajándékozott a grófnak, aki kutyáját mindenhova magával vitte, ily módon is népszerűsítve a yorkie-t. Korabeli dokumentumok szerint Lillie Langtry (1853–1929) színésznő is sokat tett a fajta ismertté válásáért. A hölgy lelkes yorkie rajongó volt, és az egyik darabban, ahol főszerepet játszott, elérte, hogy kutyusa is szerepelhessen. A kis terrier hatalmas sikert aratott, mikor ugatásával elűzte a darabban szereplő rosszakarót. Nem telt el sok idő, és a yorkshire terrier a szalonok kedvencévé vált. A hölgyek mindenhova magukkal vitték kutyáikat, még kocsikázni is, ilyenkor selyem párnácskára ültették őket. Hamar felfedezték azt is, milyen jól áll a masni kutyájuknak, hideg időben pedig kabátkát, finom bőrcipőt húztak kedvencükre.

Szerencsére a fajta viszonylag zökkenőmentesen viselte az ember okozta megpróbáltatásokat. Bár patkányfogásra vagy sújtólég-jelzésre ma már nincs szükség, a yorkshire terrierek többsége megőrizte ősei temperamentumát. A kiállításokon szoborként pózoló sztárok senkit ne tévesszenek meg: a türelmes magatartás hosszú tréning eredménye, és sokszor  kifejezetten élénk, rettenthetetlen belsőt takar. A hazai kiállítások egyik sokszoros győztese kiváló példája az igazi yorkie-nak: a ringben fajtársai között jólnevelten, türelmesen viselkedik, de a díszkörben gyakran előfordul, hogy a nagyobb kutyákat félelmet nem ismerve megugatja, és ha gazdája engedné, nem törődve a jelentős méretkülönbséggel, még a bullterriernek is nekimenne. Tehát a yorkie egyáltalán nem kocsonyaként remegő öleb, hanem igazi terrier! Mivel a kiállításokon nincs mód a megfelelő idegrendszer ellenőrzésére, a tenyésztők felelőssége, hogy ne csak a külső, hanem a belső tulajdonságokat is figyelembe vegyék.

A yorkshire terrier méreténél fogva kiváló városi kutya, a legkisebb lakásban is jól érzi magát, bárhová magunkkal vihetjük, még egy táskában is elfér. Kiváló jelzőkutya, éber, élénk, ezért érdemes már fiatalon megtanítani a „csend!” vagy „hallgass!” parancs teljesítésére. Nemcsak mozgásigénye, de tanulásvágya is nagy, így rendszeres mozgatást, foglalkozást igényel, például részt vehetünk vele agility-edzéseken, ami a kutya mozgásigényét és szellemi szükségletét egyaránt kielégíti. Bár mérete kicsi, nem csupán szobakutya, kiválóan érzi magát a szabadban, kertben vagy éppen az erdőben kirándulva gazdájával.

A mai yorkshire terrier 6-8 kilogrammos elődeihez képest jóval kisebb, a standard 3,1 kilogrammban maximálja az egyedek súlyát. Érdekesség, hogy Németországban a 2 kilogrammnál kisebb példányokat tilos továbbtenyészteni; ez is mutatja, hogy a lelkiismeretes tenyésztők – nagyon helyesen – egyáltalán nem a „minél kisebb, annál jobb” elvét követik. A súly mellett a fajta nagyon fontos jellemzője a szőrzet színe és minősége. Tévedések elkerülése végett, a nyakszirtcsonttól a faroktőig terjedő rész sötét acélkék színű, és nem fekete vagy ezüstkék! Nem vegyülhet bele szürkéssárga vagy bronzszínű szőr sem. Nemcsak napjainkban, de már a múlt században is fontos kritérium volt a megfelelő szőrszín. 1893-ban például hiába volt Mrs. Fowler szukájának a leghosszabb szőre, nem nyert, mert színe túlságosan sötét volt.  A testszőr teljesen egyenes, nem hullámos, fényes, finom, selymes szerkezetű. A választék az orrtól a háton keresztül a farok végéig ér. A fejen és a fangon lévő hosszú, lelógó szőr telt arany-sárgásbarna színű. Oldalt a fejen, a fültövön és a fangon intenzívebb; itt különösen hosszúnak kell lennie. A fejen lévő sárgásbarna szín nem terjedhet ki a tarkóra, nem lehet kormos, és nem vegyülhet bele sötétebb szőr.

A yorkshire terrier kiállításokon látható, impozáns, hosszú szőre komoly munka eredménye. Elengedhetetlen feltétele az ilyen hosszú, minőségi szőrzetnek az ún. felcsavarás, becsomagolás, csak így érhető el a földig érő szakáll, bajusz és kabát. Laikusok gyakran állatkínzásnak titulálják ezt a – szerintük – megerőltető tortúrát. Holott ha fiatal korától hozzászoktatjuk kutyánkat ehhez az ápoláshoz, és csavarás közben nem húzzuk meg a szőrét, a kis „csomagocskák” egyáltalán nem zavarják a kutyát. E célra selyempapír-darabokat kell használni, természetesen a speciálisan erre gyártott a legjobb. A csomagolást gyakran kell ismételni, mindig más-más tincset egybefogva. A fajtával foglalkozó szakkönyvek számtalan ábrával és leírással segítik a yorkie tulajdonosokat, de kutyánk tenyésztőjétől is kérhetünk segítséget a felkészítést illetően. A kiállításon nem szereplő kutyák szőrzetét is rendszeresen ápolni kell. A szőrzet végétől kezdve fésüljük ki az összegubancolódott tincseket, majd keféljük át a szőrt. Kedvencek, kiállítási karrierüket befejezett kutyák esetén a szőrt tetszés szerint egészen rövidre is levághatjuk. Egy biztos: akár rövid, akár földig érő a yorkie szőre, mindig vidám és kedves társa lesz gazdájának.

Piros masnis terrier

A yorkshire terrierek csodálatos, földig érő szőrzetét mindenki megcsodálja a kiállításokon: igazi kis arisztokraták, ahogyan előkelően vonulnak a ringben. A XIX. század végén az angol előkelőségek is felfigyeltek az apró kis kutyákra, melyek kezdetben egyáltalán nem a nemesek kedvencei voltak. A korabeli törvényekből, szokásokból kifolyólag a szegényebb rétegek, a jobbágyok csak kistestű kutyákat tarthattak. Előkelő vadászebeket, sportkutyákat csak az arisztokrácia tarthatott, hiszen a földműveseknek nemcsak a vadászat, de a hét inchnél nagyobb kutyák tartását is megtiltották. A munkáscsaládok pedig anyagi helyzetük miatt sem tudtak volna nagyobb jószágot eltartani. Ha mégis volt kutyájuk, annak keményen meg kellett dolgoznia, hogy a családban maradhasson. A vadászati tilalom ellenére mindig voltak olyanok, akik megpróbálkoztak legalább apróvad elejtésével, hogy több hús kerüljön a családi asztalra, és ebben gyakran kisebb kutyák is segédkeztek. Az ebek másik, állandó feladata a rágcsálóirtás volt, melyre vidéken és városban egyaránt szükség volt. A mai yorkshire terrier elődeit egy időben „waterside terriernek" is hívták, mivel kikötőkben, malmokban, folyóparti rakárakban is kiváló munkát végeztek. Kiváló hallásuknak, éberségüknek köszönhetően nemcsak idegeneket, hanem minden szokatlan jelenséget megbízhatóan jeleztek, így gyakran a tűzvészt is megakadályozták. A bányákban nagyon sok ember életét mentették meg azzal, hogy izgatottan, ugatva figel-meztettek a sújtólégre, mely veszélyes robanó és mérgező gázok keveréke. Kis méretükből kifolyólag egy tarisznyában is kényelmesen elfértek, így könnyedén le tudták vinni őket a bányába, ahol hosszú szőrűk révén a hideg, nedves levegőt is elviselték.

A fajtaazonos tenyésztés kezdetén, a szegény munkáscsaládoknak pénzkereseti lehetőséget is jelentett az egyre apróbb kutyák eladása. Számos forrás szerint, elsősorban szövőgyári munkások tartottak yorkshire terriereket; így sokan úgy gondolják, ezért is lett a fajtának ilyen szép, hosszú, selymes szőrzete, mely a szövőszékről kikerülő, csodálatos anyagokra emlékeztet.

Kiállításokon először 1861-ben, „broken-haired Scotch terrierként" szerepeltek a fajta korabeli példányai. 1870 után terjedt el igazán a yorkshire terrier elnevezés, amikor a westmorelandi kiállítás után Angus Sutherland, a „The Field" tudosítója is megírta, hogy egyre inkább ez a megnevezés a gyakori. De ezután még sokáig „broken-haired Scotch terrierként" és „yorkshire terrierként" is szerepelt a fajta a kiállításokon. A waterside terriernek nevezett kistestű kutya egyébként igen régóta ismert volt Yorkshire megyében. Később a Skóciából Angliába települő szövőgyári munkásokkal érkező Paisley és Clydesdale terrierekkel keresztezték őket.

Az angol Kennel Klub 1886-ban fogadta el önálló, hivatalos fajtaként a yorkshire terriert. A századfordulón Lillie Langtry színésznő (1853-1929) is sokat tett a fajta népszerűsítéséjért, ugyanis kedvence még egy darabban is szerepelt gazdasszonya kérésére. Nemsokára a hölgyek kedvenc ölebe lett a yorkshire terrier, mindenhová magukkal vitték védencüket.

A yorkit kis mérete miatt nyugodtan babusgathatjuk, kényeztethetjük – hiszen még a legneveletlenebb példány sem tud nagy kárt tenni senkiben –, azonban a csinos külsö igazi terrieres temperamentumot takar. Habár a laikus szemlélő nem gondolná a kiállítási sztárok láttán, a yorkshire terrier mozgás-, de leginkább foglalkozásigényes fajta, és itt nem a szőrápolásra fordítandó időre gondolok, hanem a megfelelő szellemi elfoglaltságra. Ez a kis kutya könnyen tanítható, értelmes, vidám fajta, nem elég számára a kanapén ücsörögni gazdája ölében, ennél többre vágyik. A piros masni alatt igazi kutyaagy rejlik…!