A Boerboel Magyarországon

Története

E hatalmas és erős kutyák hazája Dél-Afrika, kontinensünkön meglehetősen ritka. A fajta nevének (búrbúlnak ejtjük) első fele a történelmet szeretőknek ismerős lehet a XIX-XX. század fordulóján zajlott angol-búr háborúból. Africaans nyelven, amelyet az angol és a holland egyfajta keverékének tekinthetünk, a „boerboel” annyit tesz: a búrok (vagyis: farmerek) nagytestű kutyája. A „boel” szónak, bármilyen csábító legyen is a fonetikai hasonlóság, semmi köze az angol „bull” szóhoz, amely bikát jelent. Ennek ellenére a boerboel nem más, mint Afrika félelmetes fogókutyája, igazi, 100%-os képviselője a bulldog-nemzetségnek.

Kialakulása nagyon hasonlatos legközelebbi rokonaiéhoz, vagyis a családfa nagyobb termetű képviselőéihez, a Fila Brasileiro-éhoz és a Perro de Presa Canario-éhoz. Az angolok két legismertebb középkori kutyája, a hatalmas Masztiff és középtermetű bulldog megjelent egy kietlen, embert és kutyát próbáló vidéken, és keveredésükből létrejött egy félelmetesen erős fizikumú és jellemű új fajta. Azonban a Filánál a Bloodhound összetéveszthetetlen arckifejezése máig utal erre az idegen vérrel való keresztezésre, a Kanári-szigetekinél pedig egy ősi helyi fajta, a Bardino Majorero „szólt bele” a végeredménybe. A Boel-nél viszont sem a családfától idegen vér, sem helybéli kutyák nem keveredtek a Masztiff-bulldog párossal. Mármint ha a holland és német telepesek Bullenbijter-eit és Bullenbeisser-eit, Barenbeissereit nem tekintjük annak. De miért tennénk, amikor ezeket a kiváló kutyákat is saját hazájuk bulldogjaiként tartjuk számon?

Ebből a kiváló alapanyagból alakult ki a Boel. Gyakorlatilag 350 éve, vagyis azóta, hogy az első holland telepes családjával és Bullenbijter-ével partra szállt a mai Cape Town közelében, megkezdődött a folyamat. A XVII. század folyamán már tömegesen érkeztek az angol és német bevándorlók is, akik magukkal hozták hazájuk legjobb fogókutyáit. Ezekre rendkívül nagy szükségük volt a barátságtalan környezetben: nagymacskák és bennszülöttek támadásit kellet kivédeniük a farmokon. A betegségek, mérgeskígyók, páviánok jelentette veszély egészítette ki azt a természetes szelekciót, melyet a különleges éghajlat jelentett. E folyamat során csak a legerősebb, legvadabb, legéletképesebb egyedek maradtak meg. Ezek egymással párosodva alig száz év alatt létrehozták azt a mind homogénebb állományt, amit ma Boel-ként ismerünk. Erre a korabeli utazók leírásai és az általuk készített rajzok, metszetek tanúskodnak. Ezeken a kétszáz éves rajzokon a mai kutyáknak megfelelő egyedeket láthatunk.

A mondhatni organikusan kialakult fajtával szemben továbbra is rendkívül szigorúak voltak a követelmények: őriznie kellett az állatállományt, megvédenie a farmer otthonát minden lehetséges ellenséggel szemben, ugyanakkor elválaszthatatlan társa is volt a családnak. Ennek megfelelően rendkívül ragaszkodó természetű, mégis nagyon önálló jellem, hiszen őrző feladatát sokszor kellett emberi segítség nélkül végeznie.

XX. század

A fajta rendkívül népszerű volt a búrok körében, azonban kutyáik – mivel farmjaik egymástól óriási, többnapi járásnyira voltak – jószerivel hermetikusan el voltak szeparálva. Nagy ritkán egy-egy különleges példányt, általában a kanok közül, használtak tenyésztésre egymás szomszédai. Kölyköket viszont gyakran ajándékoztak egymásnak, így a fajta már a kezdet kezdetén elkerülte a beltenyésztést. Ennek azonban más oka is volt: egészen a múlt század közepéig szinte folyamatosan érkeztek az öreg kontinens kiváló kutyái, akik részt vettek a Boel kialakításában, finomításában. Elsősorban a német boxerek és rottweilerek, valamint az angol bullmasztiffok vettek részt a folyamatban.

Míg a II. világháború előtt ez csak véletlenszerűen- és mindenekelőtt a fajta érdekében – történt, addig az ’50-’60-as években a világdivatnak megfelelően tömegesen ideérkezű őrző-védő ebek már a Boel fennmaradását veszélyeztették. Nem a keresztezések miatt, hanem a hagyományos feladatkörök elvesztése okán. A búrok régi fajtája kezdett kimenni a divatból, így lassan kiszorult életteréről. Mire a ’80-as évek beköszöntöttek, már csak mutatóba akadt egy-egy példány eldugott, isten háta mögötti farmokon. Úgy tűnt, hogy – sok nagyszerű rokonához hasonlóan – a Boerboel végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében.

Szerencsére nem mindenki törődött bele a nagyszerű fajta elvesztésébe. Lucas van der Merwe és egy barátja elkezdte felkutatni a még megmaradt egyedeket, hogy gazdáikat összefogva megmentsék őseik fogókutyáját. Három hónap alatt 5000 kilométert utaztak, mialatt hétszáznál is több kutyát tekintettek meg. Ebből mindössze 270 találtak fajtatisztának, végsősoron tenyésztésre alkalmasnak. Ebből az alapanyagból kiindulva alig húsz év alatt nemcsak megerősítették a fajtát, de külföldön is meg- és elismertették nagyszerű kutyáikat. Mára az USÁ-tól Japánig mindenhol találni Dél-Afrika óriásaiból.

A fajta Magyarországon

2002. szeptemberében érkezett meg Johannesburgból Ferihegyre az első Boel. Hónapokig tartó telefonos egyeztetés és e-mail-ek tucatjai után az elsőszámú tenyésztő, Atti Badenhorst kenneléből az ifjú titán, Bantu. Apja a fajtagazda klub által a legmagasabbra értékelt kan, Dopper Madala volt. Az elvárásoknak megfelelően Bantu csaknem kétévesen 72 cm magas, és 70 kg-ot nyom. Mindennap 12 km-fut kerékpár mellett, és kutyaiskolába is jár. Intelligens.

Forrás: www.kutya.hu