A pireneusi hegyikutya

A tibeti dog (tibeti masztiff) a nagytestű kutyafajta-kutatások szent tehene. A tárgyhoz kapcsolódóan két dolgot kell tudni róla: sem nem dog, sem nem masztiff, sokkal inkább hegyi – (pásztor-) kutya. Ma a masztiff-szerű kutyákat (vagyis a nehéz dogokat) a molosszerekhez sorolják. A „molossus” szó római elnevezés, és pásztorkutyákat illettek vele, az így emlegetett kutyák soha, semmiféle ábrázolásukon nem viseltek dog-szerű jegyeket. A tibeti masztiff, ha korrektek akarunk lenni, molosszer, vagyis pásztorkutya, de nem masztiff (dog): ettől még vidáman lehetne a pireneusi őse. De nem valószínű, hogy az.

A mai Svájc, Franciaország, Németország, Ausztria területéről bronzkori rétegekből kerültek elő nagytermetű kutyák jelenlétére utaló maradványok, olyasfajta fehér pásztorkutya, mint a pireneusi, pedig mindenütt előfordult, ahol az ember erdőhatár felett birkát vagy kecskét legeltetett. Ilyenek a pireneusi hegyikutya rokonainak tartott, s a másik elszármazási elmélet bizonyítékainak tekintett pásztorkutyafajták: a maremma, vagy abruzzói juhászkutya, a kuvasz, a csuvacs, tátrai juhászkutya, akbas. Népvándorlás és/vagy kereskedelem – kézenfekvő magyarázatnak tűnik ezen, morfológiailag és tulajdonságaikat tekintve egymáshoz igen hasonlatos fajták egyetlen közös őstől való eredeztetésére. Csakhogy a hasonló környezet és hasonló kívánalmak egymástól függetlenül is hasonló felépítést eredményezhetnek, mint a kaukázusi juhászkutya és a sarplaninac esetében történt, hogy csak egy példát ragadjunk ki a sok közül.

Akárhogy is volt, a Pireneusokban (is) igen régóta éltek hatalmas, fehér bundájú nyájőrző kutyák. A hegység Franciaországhoz tartozó harmadán ezeket patou-nak nevezték/nevezik, ez a pireneusi hegyikutya, míg a Spanyolországhoz tartozó részen alakult ki más tenyésztési elveket követve ugyanezen kutyafajtának a másik változata Mastin de los Pirineos, pireneusi masztiff elnevezéssel (mely fajta a tibeti masztiffhoz hasonlóan természetesen nem masztiff).

A pireneusi, mint fentiekből kiderült, tehát pásztorkutya. Feladata csak és kizárólag a rábízott javak védelméből állt: őrizze a nyájat, portát, lehetőleg ne legyen láb alatt, legyen ellenálló időjárásnak, betegségeknek, és lehetőleg etetni se kelljen, vagy ne sokat. Eme kívánalmaknak megfelelően egy minden szélsőségtől mentes, nagy (de nem túl nagy!) termetű, egészséges, önálló kutyafajta jött létre, kifejezett területvédő hajlammal. Azon kevés pásztorkutyafajta egyike, amely a modern kor összes követelményének képes maradéktalanul megfelelni, vagyis impozáns (megfelelő felkészítéssel tökéletes kiállítási show-kutya), az őt vagy gazdája vagyonát ért támadásokat el tudja hárítani anélkül, hogy túlzásokba bocsátkozna, jó szocializációval képes beilleszkedni minden emberi és állati közösségbe.

Említettük, hogy az egyik, vele szemben támasztott kívánalom az volt, hogy lehetőleg etetni se kelljen, vagy ne sokat. A nyáj mellett ez a probléma úgy oldódott meg, ahogy ma is szegényebb vidékeken, például Belső-Ázsiában, hogy a kutyák saját maguk egészítették ki (vadászattal) táplálékukat. Ebből az öröklött hajlamból adódik a jóformán egyetlen dolog, amire minden pireneusi-tulajdonosnak oda kell figyelni: ha a kutya (rendszeres sétával) nem elégítheti ki minden új felfedezésére irányuló igényét, vagy séta közben felfigyel valamire (rendszerint állatra, például erdőben vadra) és nincs megkötve, vagy szoros kontroll alatt tartva, elszökhet, illetve üldözőbe veheti a kiszemelt állatot. E tárgyban szomszédaim kutyáinak rekordja (két tőlünk származó kölyök) három nap volt eddig, én megúsztam másfél órával egy kiránduláson. Tudni kell, hogy a kutya, amikor a „vadászatot”befejezettnek tekinti, mindig visszatér, és mindig oda tér vissza, ahonnét elment, kivéve persze, ha valami (például egy vadász vagy egy autó) ebben megakadályozza – ezért célszerűbb az ilyen helyzeteket megelőzni.

A pireneusi hegyikutya fehér alapszínű, hosszúszőrű, nagytermetű kutyafajta (kanok 70-80 cm, szukák 65-72 cm, a kanok súlya 60, a szukáké 50 kg körüli), sárga, sárgás-barna, barna, szürke, borzszínű (nem fekete!!) jegyekkel vagy anélkül. Anatómiailag a kutya megszokott felépítéséhez képest semmi kirívó eltérést nem mutat, egyetlen kivétellel: a hátulsó lábakon standardelőírás a dupla farkaskarom, hiánya diszkvalifikációs hiba. A standard felállítása során mindössze két kritikus pont volt, amelyben nehezen született kompromisszum: a testméretek és a szín. Említettük, hogy a pireneusi hegyikutya nagy, de nem túl nagy termetű fajta. Egy pásztorkutyának erőt és méltóságot kell sugároznia, ugyanakkor mozgékonynak kell maradnia, hogy feladatát maradéktalanul elláthassa. Az említett vitában végülis a méreteket alsó-felső határ megadásával (+ - 2 cm) egy elég tág intervallumon belül szabályozták, a foltokat (bizonyos feltételekkel) és a teljesen fehér színt egyaránt elfogadták. E sorok írója (is) a megadott értékeken belüli középértéket tekinti irányadónak, megfelelő (arányos) csontozattal és felépítéssel.

Noha a pireneusi hegyikutya Nyugaton a legnépszerűbb fajták egyike, és ismertsége szerte a világon folyamatosan növekszik, az állománnyal – különösen a kutyában rejlő lehetőségek ismeretében- messzemenően nem lehetünk elégedettek. Kevés gyakorlással laikus által is jól felismerhető típusbeli különbségek alakultak ki. Földrajzi egységek szerinti felosztásban alapvetően öt változatról beszélhetünk: eltérést tapasztalunk az Észak-Európában (Finnországban és Skandináviában), Olaszországban-Franciaországban, Németországban-Hollandiában-Közép-Kelet-, Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban kialakult populációk között.

Észak-Európában találhatók szerző véleménye szerint e pillanatban legnagyobb számban a pireneusi lényegét mind belső, mind külső tulajdonságaikban legjobban kifejező kutyák.

Mit értünk ezalatt? Erős, de nem túl erős csontozatot, korrekt (!!) végtagállásokat, a típushibák minimumát (típushiba pl. a laza alsó szemhéj, túlcsüngő ajkak, kiforduló lábfejek), jó szőrzetet dús aljszőrrel, jó mozgást, jó idegrendszert, olyan külső megjelenést, amely vonzza a tekintetet. Kiemelkedő tenyészet a Chenespace (finn), Beach Bear’s (norvég), Vi’skaly’s (svéd), Danpyr (dán).

Olaszországban, Franciaországban (noha utóbbi a fajtagazda) kevés kivétellel a magasabb, gyengébb csontozatú, szűk mellkasú, rossz végtagállású kutyák dominálnak. E kevés kivétel közé tartoznak az olasz Castrum Nasicae, illetve a francia Du Duche De Savoy, De Fabrouk, De Viscos kennelekből származó kutyák.

Németország, Hollandia, Közép-Kelet-Európa nem importált kutyáinak zöme tömegét, csontozatát tekintve nem kirívóan rossz, egyéb vonatkozásban igen vegyes képet mutat: a szűk mellkas, rossz hátvonal, szervezeti lazaság, minden eleganciát nélkülöző megjelenés éppúgy megtalálható, mint az inkorrekt végtagállás (szinte általános, különösen a hátulsó végtagok esetében) és a rossz idegrendszer. Több kiemelkedő kutya született a német von Berkahof, von Mammutgrund, valamint a holland Red Embers, ursa’s Signum kennelekben.

Angliában egy jó csontú, erős, jó szőrtípusos változat alakult ki, viszonylag kevés általánosnak mondható hibával. Jelenleg az egyik leghíresebb tenyészet a Shanlimore, az innét származó Shanlimore Midnight Cowboy az egyetlen pireneusi hegyikutya, mely háromszor Cruft’s Fajtagyőztes lett.

Az Amerikai Egyesült Államok mint oly sok mindenben (és ez alól a kutyafajták sem kivételek) a maga útját járja. A show-tenyésztés jegyében egy, rossz nyelvek szerint fehér újfoundlandira emlékeztető típus alakult itt ki, erősségei az abszolút korrekt felépítés, tökéletes (kiállított kutyáknál kivétel nélkül nyírott!!) szőrzet, feltűnő megjelenés. Hátránya, amit szavakban nagyon nehéz kifejezni: nagyjából az, ami egy pontosan körülírt és betartott technológia szerint elkészített McDonald’s szendvics hátránya egy frissen megvajazott, illatos, sonkás-zöldpaprikás barna kenyérrel szemben. Előbb említett erényei miatt azonban a kiemelkedő amerikai kanoknak az európai tenyésztésbe való bekapcsolás meggondolandó. Híres és jó kennel többek között az Impyrial (egy tőlük származó fedező kan Dániában él), a Ville Vieux.