A saluki

Számtalan teória létezik a kutya és ember közötti különös kapcsolat kialakulásának kezdetéről és okairól. Valószínűleg a gyakorlati haszon játszotta az elsődleges szerepet abban, hogy az ősember magához engedte az „őskutyát", de nagyon hamar kialakulhatott a közös vadászaton túlnyúló érzelmi kötődés. A saluki azzal büszkélkedhet, hogy az egyik első olyan fajta, melyet az ember szelektíven tenyésztett és a gondosan kialakított vérvonalak egészen napjainkig nyúlnak. Mezopotámiában, körülbelül 7000 évvel időszámításunk előtt, a helyi sivatagi farkas (C. I. arabis) domesztikálódhatott, mely könnyedebb felépítésű és gyorsabb jószág volt északi rokonainál, és értelemszerűen éppen olyan kívánatos tulajdonságokkal rendelkezett, melyre a korabeli embereknek szükségük volt: sivatagi környezetben üldözni és elkapni a vadász zsákmányát. Így alakulhatott ki az egyik első kutyafajta, a saluki. Az ásatások tanúsága szerint Mezopotámiában, a sumér birodalomban a mai salukival szinte teljesen azonos külsejű kutyák éltek. De egyiptomi domborműveken is láthatóak saluki-szerű kutyák, hosszabb szőrrel a fülükön, lábaikon és farkukon. Az egyiptomiak már több, különböző kutyatípussal rendelkeztek, a salukit az „El Hor" névvel illették („A Nemes"). Tutankhamen fáraó sírjában találtak egy strucctollből készült legyezőt, melyen a fáraó fia íjjal és agarakkal struccra vadászik. Az egyiptomiak olyannyira tisztelték a salukit, hogy ha kutyájuk meghalt, szabályosan megsiratták őket, és a gyász jeleként leborotválták szemöldöküket, és gyakran a kutyákat ugyanúgy mumifikálva temették el, mint a fáraókat, díszes nyakörvükkel együtt, melyen a kutyák neve is olvasható. Masztiff típusú és a mai fáraókutyához hasonló ebek csontvázait is megtalálták az ásatások során Egyiptom területén, de saluki maradványokra kizárólag a fáraók közelében bukkantak. Ahogyan a nagy kereskedelmi útvonalak fejlődtek, úgy terjedtek el egyre nagyobb területeken a különböző kutyatípusok szülőhazájukon kívül. Habár a saluki eredete több mint tízezer évre nyúlik vissza, a fajta valódi kialakítói és megőrzői az arabok. Két csodálatos élőlényt tenyésztettek ki már a történelmi idők kezdetén, az arab telivért közlekedési és háborús célokra, és a salukit élelemszerzésre. Jóval a fegyverek feltalálása előtt, a saluki volt az a „szerszám", mellyel a leghatékonyabban tudtak vadászni a sivatagban. Szakértők úgy gondolják, hogy korábban minden törzs a saluki egy-egy különböző típusát tenyésztette: a szőke és fawn színűeket a sivatagban, a feketéket a sötét, vulkanikus kőzet alakította tájakon, a fakókat pedig Észak-Afrikában.

Évszázadokkal ezelőtt, a nomád beduin törzsek élete jelentős mértékben a gyors salukiktől függött: nekik köszönhetően került húsétel a törzs „asztalára". Habár az iszlám vallás tisztátalannak bélyegzi a kutyákat, az agarak, így a saluki is kivételt képez: Allah ajándékának tartották, és az egyiptomiakhoz hasonlóan „Nemesnek" nevezték ezeket a kutyákat. Utazók beszámolói szerint még napjainkban is ritkán látni kóbor salukit az arab világban. Sokáig csak magas rangú emberek tarthattak salukit, és nagyon-nagyon ritkán adtak el kölyköket. Salukit csak ajándékba lehetett kapni, ha valaki igazán rászolgált erre a megtiszteltetésre. A kölyköket gyakran a háremben tartották, a felnőtt kutyák pedig leginkább uruk társaságában időztek. A saluki volt az egyetlen állat, mellyel mestere megosztotta sátrát vagy palotáját. Napjainkban a saluki a Közel-Keleten a beduinok sorsában osztozik: a civilizáció fejlődése egyre inkább kiszorítja őket. Egyre kevesebb beduin él a sivatagban, egyre többen költöznek a városokba, ezáltal a saluki is elveszti eredeti szerepét. A királyi család, a nemesek és néhány megmaradt beduin törzs vadászik még mindig salukikkal. Az uralkodó számára a vadászat csupán sport, szórakozás – a beduinok számára megélhetés.

Csupán 40-50 éve jelent meg a saluki európai országokban, kizárólag akkor, ha egy megbecsült nyugatit megajándékoztak vele a Közel-Keleten. Napjainkban a sivatagi élet, az arabok életvitele egyre változik, és az arab telivér és a saluki virágkorát lehetővé tevő tényezők már nem léteznek. Mindez a fajta lassú eltűnését jelenthetné, de szerencsére a saluki tulajdonosok és tenyésztők többségét rabul ejtette e különleges, ősi fajta varázsa, és tudatában vannak, milyen megóvandó eszmei érték van a kezükben.

A saluki külseje és jelleme még mindig olyan, mint ahogy azt az évezredek során a sivatagi körülmények kialakították. Gyakran csak a saluki mentette meg az arabokat az éhezéstől. Gyors kutyáikkal nyúlra, rókára és gazellára vadásztak. A sivatagi környezet a kutyák fizikumát, a vadászat és a törzsi életvitel pedig jellemüket alakította, határozta meg. Természetes környezete nem kényeztette el a salukit, nem volt könnyű élete, ez ma is látszik szilárd, kemny felépítésén. Az ujjai között növő szőr is lába védelmét szolgálta. Mellkasa mély, lábai erősek, mint minden atlétáé. Gyakorlatilag falkakutya volt, mindig legalább két kutyával vadásztak egyszerre, de maximum hat fős csoportokban. Mivel a saluki mestere közvetlen irányítása nélkül vadászott, roppant intelligensnek és függetlennek kellett lennie. De a törzsi szokások a kutyák más belső tulajdonságát is meghatározták. Mivel nem akarták, hogy rivális törzsek ellophassák őket, tartózkodó, körültekintő, óvatos kutyákat tenyésztettek, melyek képesek magukat megvédeni. De mivel a beduinok legendásan vendégszeretőek voltak, kutyáik sem lehettek agresszívek az idegenekkel. Mindez, és az a tény, hogy a salukinak megengedték, hogy ura sátorában aludhasson, egy idegenekkel szemben tartózkodó, szeretteivel viszont gyengéd és nyugodt viselkedésű fajtát eredményezett.

Az arab vadászok gyakran tevéjük vagy lovuk nyergében szállították a salukikat, hogy azok igazán frissek legyenek a vadászaton. Vállukon sólyommal, nyergükben kutyájukkal indultak vadászni. A ragadozómadár feladata volt a vad felderítése: mikor meglátta a zsákmányt, körözni kezdett felette, az őt figyelő salukik pedig tudták, mi a dolguk. Az üldözés olykor rövid volt és gyors, olykor több kilóméteren át is eltartott, próbára téve a kutyák állóképességét és kitartását. Az iszlám előírásai szerint a saluki nem ölhette meg zsákmányát, a vadásznak kellett ezt megtennie. A kutyákat tehát úgy tanították, hogy a vadat csak leszorítsák és fogva tartsák, míg mesterük oda nem ér. Nyúl esetén viszont a salukinak kellett gazdájához vinnie az általában eszméletlen zsákmányt. (A kutyák a vadat a torkánál fogva szorították le, és az az oxigénhiány miatt legtöbbször elvesztette az eszméletét.)

A középkorban kereskedők révén a saluki egészen Belgiumig jutott, de igazán csak az 1800-as években terjedt el a fajta őshazáján kívül. A XX. század elején érkeztek az első salukik Angliába, és 1923-ban már meg is alakult az első fajtaklub. Az egyik első saluki tenyésztő a híres Egyiptom-szakértő Lady Florence Amherst lánya volt, ő alapította az Amherstia kennelt Angliában, kutyáit Egyiptomból hozta („déli törzs"). Lance generális Szíriából importálta kutyáit („északi törzs"). Kedvenc kutyája Ch. Sarona Kelb volt, az első angolchampion fajtájában.

Habár a saluki is az agarak fajtacsoportába tartozik, és a Közel-Keleten is több agár típus létezik, több szakértő egybehangzó véleménye szerint, a saluki alapvetően különbözik legközelebbi rokonaitól és nem is keveredett velük az évszázadok során. A legtöbb agárral ellentétben, a saluki teste rövid és egyenes, háta közel sem olyan ívelt, mint például az angol agáré, és lábai is sokkal hosszabbak a testéhez képest. Oldalról nézve, álló testhelyzetben a mellső lábak, a hát és a hátulsó lábak a talajjal szinte tökéletes négyszöget zárnak be.

ŰŰA saluki

A saluki napjainkban egy elkülönült fajtát jelent, holott a saluki tulajdonképpen egy csoport ami saluki complexnek nevezhető. Több helyen több típust emlegetnek ezen a néven, Oroszországtól észak-kelet Afrikáig. A saluki típusú kutyák emberemlékezet óta ismertek. Sőt a salukit mint farkas közvetlen leszármazottját tartják számon, amely megteremtette az emberiség történetében a kutya-ember kapcsolatát. A saluki ősi eredetét bizonyítják még a több ezer éves egyiptomi falfestmények és papiruszok is. Legendák és mitológiai történetek fűződnek nevéhez.

Színe: szürke, fehér, rőt három színű (fekete-fehér-rőt)
Mérete: 58~71 cm kan, szuka jóval kisebb
Súlya: 20~25 kg kan, 14~22 kg szuka

Kétféle változata elfogadott: hosszúszőrű és simaszőrű, mindkét változatra jellemző a szőrzet selymes tapintása.

Megjelenése: A testén a szőrzet rövid és sima, csak a fülét és farkának kétharmadát borítja hosszú dús szőrzet. A végtagok hátsó élén a szőr zászlót alkothat.
Feje: keskeny hosszú rövid szőrrel borított.
Orrtükre: barna vagy fekete.
Szeme: nagy, ovális sohasem dülledt.
Füle: mozgékony hosszú, a feje mellett lelóg.
Fogai: nagyok, ollósan záródnak.
Nyaka: izmos hajlékony, elegánsan hosszú.
Mellső végtagjai: egyenesek és igen szikárak.
Hátsó végtagjai: párhuzamos állásúak.
Háta: rövid, széles
Ágyéka: hosszú
Fara: enyhén csapott, kiálló farcsontok
Farka: hosszú lelógó, enyhén kunkorodó.

Mancsa: kissé megnyílt, hosszú újakkal.
Viselkedése: gazdájához ragaszkodó, de nem hízelgő. Idegenekkel szemben bizalmatlan, elutasító. Végtelenül éber, de nem ugat fölöslegesen. Sokan közülük az afgán agárral ellentétben nem bírja a magányt. Ennek dacára hívásra nem mindig reagál.
Tartása: a fent említettek miatt abszolút nem tanácsos a pórázt szabadban lekapcsolni róla, mert kiszámíthatatlan, hogy hová rohan és mikor kerül vissza. Végtelenül nagy a mozgásigénye, amit természetesen bekerített területen is kit tud elégíteni, de vigyázni kell a kerítés magasságával is mert könnyedén átugrik 160 cm-t. (Ez a tapasztalatom, mert engem többször átugrott.) Sivatagi eredetükhöz híven általában utálják a vizet, esős időben lehetőleg „esőköpeny”-ben sétáltassuk! Sem a túlzott fürdetés sem az úsztatás nem ajánlott, mivel ha sokszor feláztatjuk a szőrét, könnyen kap ekcémát és egyéb bőrbetegségeket. A legenyhébb jelenség, hogy állandóan korpás, ha hetenként fürdetik. A száraz meleget és hideget jól tűri, de ne sétáltassuk átforrósodott köves úton!

Az a véleményem, hogy nem elég „csak szeretni” kutyáinkat! Meg kell tanulnunk az általunk tartott kutya fajtájáról nemcsak a külső jellemzőket, hanem a belső tulajdonságaikat is. Ha mindenki ismerné a saját kutyája „használati utasítását”, sokkal több boldog kutyaés kutya tulajdonos volna.

Az agarasok általában arra a sorsra jutnak, hogy mire észbekapnak 3, 4, 5 példány van egy tulajdonos keze alatt. Én sem vagyok kivétel, három afgán és egy saluki foszt meg minden szabadidőmtől. Evvel magyarázható, hogy mi itt Japánban jobban összetartunk, mint a többi kutyások.

Április 25-én volt az F.C.I. Saluki klubkiállítása (Tokyo Minami Saluki’s Family Club), amire 71 salukit neveztek be és még vagy 30 példány „vendég” jelent meg. A kiállítás érdekességei közé tartozik, hogy először a minta kutyát vezetik fel, aminek nem csak az a feltétele, hogy többszörös győztes legyen, hanem az is, hogy győztes leszármazottjai legyenek. Annyira hibátlannak kell lennie, hogy a bírálás feltételeit rajta keresztül mutatják be.