Nevezik Beauceron-nak (boszrón), Bas Rouge-nak (bá rúzs) azaz „alul vörösnek”, utalva ezzel rôtharisnyás lábára, a neves francia szakíró, Colette nyomán pedig még Gentilhomme Campagnard-nak, tehát „vidéki nemes úrnak” is falusiasan szerény ám elegáns megjelenésére való tekintettel. Hívjuk azonban akárhogy, „egykutya” az mind, ugyanazon fajtáról, a beauce-i (bószi) juhászkutyáról van szó.
A francia pásztorkutyák között kétségtelenül a Beauceron a legnagyobb, legerôsebb, leginkább tekintélyt parancsoló eb. Immár húsz esztendeje évente átlagban 40.000 születést jegyeznek be, s a beauce-i ezzel szilárdan tartja az elsô helyet a pásztorkutyák között, valamennyi francia származék rangsorában pedig a 8. helyet foglalja el.

A fajta egyébként komolyabb elismerést egyelôre csak hazájában és Belgiumban vívott ki, az utóbbi idôben viszont már kezdenek érdeklôdni iránta Spanyolországban, Olaszországban, Finnországban és Németországban is. Az Egyesült Államokban viszont, jóllehet már ott is fölfigyeltek rá, mind a mai napig nem ismerték el hivatalosan.
Neve ellenére a Beauceron nem Beauce szülöttje, mint ahogy a Briard sem Brie-ben látta meg a napvilágot. Annak idején csupán ezzel akarták megkülönböztetni egymástól a két pásztorkutyát, a rövid szôrû Beauceront és a hosszú szôrû Briardot.
A fajta története, pályafutása, jövôje nem volt mindig ilyen biztató. A múlt század végén még csak kizárólag hatalmas birkanyájak körül találjuk, távol a családi tûzhely melegétôl vagy a kiállító ringek izgalmas és reményteljes nyüzsgésétôl. Minthogy akkoriban mindenek elôtt munkakutyának tartották és akként is alkalmazták, ellent kellett hogy álljon az idôjárás viszontagságainak, kordában kellett tartania a rakoncátlankodó jószágot és habozás nélkül szembe kellett szállnia a ragadozókkal, fôként farkasokkal. Típusa az idôtájt még nem volt kiforrott, egyöntetû, de már akkor is rusztikus egyszerûség, intelligencia és erôtôl duzzadó testalkat jellemezte.

A beauce-it a Briarddal együtt egy bizonyos Rozier Abbé írta le elsôként a Cours d’Agriculture (A mezôgazdaság fejlôdése) címû nevezetes munkájában. Az általa ábrázolt Beauceron azonban még távolról sem hasonlított ahhoz az ebhez mellyel napjainkban találkozhatunk. Az 1809-ben megjelent könyv amolyan mészáros szelindeknek rajzolta meg hôsünket, mindazonáltal ezt a típust tartják a mai Beauceron ôsének.
1863-ban a párizsi világkiállítás keretében a munkakutyák között bemutattak egy 13 fôs pásztorkutya csoportot, „melyek többsége nagy termetû, felfelé álló fülû, fekete-cser színû és igencsak hasonlít a farkashoz, mellyel küzdeni hivatott.”
Bár a fajtajellemzôket rögzítô d’Angeville-i standardot 1896-ban hivatalosan elfogadták és érvénybe léptették, a szelekció továbbra is elég képlékeny maradt. Az állományban igen sok volt a 75 centi marmagasságú „óriás”, a színskála a szénfeketétôl kezdve a vörösen keresztül egészen a szürkéig terjedt, ráadásul a cserszínû részek gyakran túl „sápadtak” voltak. A fedôszôrzet hosszabb, az arcorri rész keskenyebb a mainál, a könyök gyakran széttartó, karakter tekintetében pedig sok volt az emberrel szemben túlságosan bizalmatlan egyed. A helyzetet csak bonyolította, hogy hanyagságból, nemtörôdömségbôl vagy véletlenül a beauce-it gyakran keresztezték a Briarddal és megfordítva.

1911-ben alakul meg a Beauceron-Barátok Klubja, s e kör tagjai fedezték fel és népszerûsítették a fajta sportos hajlamait, valamint ama képességeit, melyek kiváló ôrzô-védô és rendôrkutyává tették. Az elsô világháborúban a beauce-i összekötô- és futárszolgálatot lát el. Ezek a sportos-harcias feladatok alakították ki „imázsát” azoknak a rajongóknak és „felhasználóknak” a körében, akik olyan ebet kerestek, amely nem ijed meg a saját árnyékától! Ez az intelligens, erôs fajta a minden körülmények közt magabiztos eb ôstípusa.

Korántsem korán érô fajta. Még idejekorán kézbe kell fogni, mert önfejûsége, nyakassága olykor meghökkentô lehet. Az a neki való gazda, aki képes rá, hogy szeretetet és keménységet egyenlô mértékben és mindig a megfelelô idôben adagoljon számára, tudjon helyesen követelni és jutalmazni. Ez a viselkedés a kutyát is kiegyensúlyozottá, és egyáltalában „helyére teszi”, ami a beauce-i esetében annál is fontosabb, mivel hajlamos próbára tenni az ember barátját: „Lássuk csak, ki a különb legény” felkiáltással! A helyes nevelés, megfelelô szocializálás eredménye pedig ôszinte, büszke, kitartó, rusztikus, munkabíró és munkavágyó eb lesz. Naponta képes akár több tíz kilométert is lefutni, ugyanakkor szívesen elheverészget a kandalló mellet is. Egyaránt tud alkalmazkodni a városi és vidéki viszonyokhoz, tartható a házban, lakásban is, ha módjában áll a rendszeres testmozgás.
Kitûnô házôrzô, a feladatokat, még a legkeményebbeket, legnehezebbeket is boldogan teljesíti, csak hogy kedvére tehessen szeretett gazdájának. A gyerekeket imádja, nyugodt, gyöngéd a kicsinyekkel szemben, a nagyobbakkal pedig megosztja a játék örömeit.

Most pedig részletesebben
küllemi adatairól:

Feje: hosszú, a marmagassághoz viszonyítva 2 az 5-höz, arányos a törzzsel. Az arcorri rész sem nem túl keskeny, sem ne hegyes, az ajkak zártak és szárazak, jól pigmentáltak, a felsô fedi az alsót.
Szeme: kerek és igen sötét, nem mandula vágású.
Füle: magasan tûzött. Ha kupírozzák, fölfelé mered, enyhén elôre hajolva. Egyenes állású, nem tart össze,nem fut széjjel.
Törzse: harmonikus, se nem hosszú, se ne rövid. A válltól a farig mért testhossz 1–1,5 centiméterrel meghaladja a marmagasságot. A szukáknál ez valamivel több, 1,5–2 centi. A szügy széles és mély.
Lábfeje: kerek, erôteljes, a karmok mindig feketék. A talp kemény de elasztikus, ruganyos.
Farka: legalább a csánkig ér, alacsony tartású.
Szôre: rövid, sûrû, testhez simuló, a fartájékon és a farok alatt enyhén rojtozott. Az alszôr igen rövid és tömött, piheszerû. Színe általában egérszürke, de ez sohasem üt át a fedôszôrökön.
Szôrszíne: fekete-cser, a vörös részek lehetnek tûzvörösek vagy mókus színûek (bikolor); Arlekin (trikolor), tehát fekete, vörös és szürke. Megjegyzendô, hogy igazi arlekin változatot elég nehéz elérni. A három szín „részesedése” arányos kell hogy legyen, a szürke nem kerülhet túlsúlyba, s nem szabad, hogy túl világos legyen. Az arlekin szôrváltozat jogosultságát egyébként az 1967-es standard rögzíti.
Marmagassága: a kanoknál 65–70, a szukáknál 61–68 cm.

Forrás: www.kutya.hu