Cú Mór na hÉireann – Az ír farkaskutya

Az ír farkaskutya tenyésztéséhez számos legenda, valós és olykor valótlan történelmi esemény kapcsolódik. Az ír farkaskutya (Irish Wolfhound) elnevezés a hosszú tenyésztés során többször módosult. Nevezték Irish Wolfdog-nak, Irish Greyhound-nak, Irish Deerhound-nak, valamint Cú Mór-nak – Óriás Kutyának. A fajta története szorosan összefügg a kelta nép történelmével, bár ír farkaskutyák, már jóval a kelták letelepedte előtt éltek Írországban.

A kelták nagy termetük, szépségük, erejük, bátorságuk és hűségük miatt kezdték tenyészteni az ír farkast. Leginkább vadászatra használták; vadásztak vele vadkanra, szarvasra, farkasra. De részt vettek az ütközetekben is, ahol arra voltak kiképezve, hogy kifordítsák az ellenfelet a nyergéből.

Azt hiszem, már ez is elégséges ok arra, hogy ennek a fajtának a történetét még részletesebben megismerjük. S azt hiszem arra is elégséges, hogy belássuk tenyésztésének fontosságát.

Már az ókorban is számos helyen voltak találhatók ír farkasok. Éltek az ókori Görögországban, szerte az Égei-tenger partvidékén, Rómában, ahol igen nagyra becsülték e kutyákat hatalmas méretük, szépségük és a vadászatok során megmutatkozó eredményességük miatt. Megtisztelő, nagyértékű ajándékként kerültek a római konzulhoz, Anglia, Skócia, Franciaország, Svédország és Dánia kiráyi udvaraihoz, Perzsia, Spanyolország uralkodóihoz, európai és közel-keleti nemesekhez.

Az ír farkas tenyésztése szorosan összefügg az ír nép történelmével. A XII. században Nicholas Breakspare lett az első és egyetlen angol pápa – IV. Hadrian néven. Pápai bullát bocsátott ki, mely magában foglalta többek közt azt is, hogy Írország törvényes királya II. Angol Plantagenet Henrik. Ez által törvényesítette Írország Anglia általi meghódítását és kizsákmányolását. 1062-ben, a kinseli vesztes ütközet után az ír ellenállás vezető egyéniségei, O’Donnell és O’Neill elhajóztak a Lougshwilley-i Rathmullen-öbölből Franciaországba. Ez az exodus, mely az "Earl-ök kirepülése" néven vonult be a történelembe, végett vetett Írország kelta történelmének is. E nemeseket az önként vállalt számüzetésbe természetesen követték a kutyáik is.

A megszállt Írországban az ír farkasok tenyésztése nagyon ritkává vált. Ez részben annak volt tulajdonítható, hogy Írországot tulajdonképpen kifosztották a megszálló seregek. Visszavetette a tenyésztést az a rendelet is, melyet Cromvell "hozatott" meg a Kilkenny ír parlamenttel 1652. április 27-én, mely megtiltotta az ír farkaskutya exportját. Tette azt Cromwell attól való félelmében, hogy a farkasok nagyon elszaporodhatnak Írországban ír farkasok nélkül.

A XVII. század végén és az azt követő időszakban nagy éhínség tombolt Írországban. Éheztek nemcsak az írek, de a kutyáik is.

Míg nagy számban éltek farkasok az ír szigeten, sok ír farkas is vadászta őket. De az éhínség súlytotta a farkasokat is. Részben az ír farkasok "működése", részben a nagy nélkülözés következtében a farkasok kipusztultak az ír szigeten. Így a továbbiakban nem volt szükség nagy számban ír farkaskutyára. A kutyák száma erősen lecsökkent, szinte csak státusszimbólumként maradt meg egyes ír nemesek mellett.

1695-ben számos, az ír nyelvet hátrányosan háttérbe szorító (gyakorlatilag betiltásra került az ír nyelv használata) törvény látott napvilágot. Ezzel együtt tiltották a katolicizmus gyakorlását is. Az angolok önkénye nem ismert határokat... Ráadásul 1845 és 1850 között nagy éhínség súlytotta az ír szigetet. Ezt az éhínséget krumplibogár-invázió váltotta ki. A földbirtokosok kegyetlensége csak súlyosbította a helyzetet. A 8 millió emberből, mely azt ír szigeteket lakta az éhínség előtt, 1850-re csak 2,5 millió maradt életben. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az ír farkasok is szinte teljesen eltűntek.

A britek önkénye az ír farkasokra is kiterjedt. Egy 1798 előtt hozott rendelet kimondja, hogy minden, nem láncon tartott kutya elpusztítandó. Az ebben az évben lezajlott ír felkelés után pedig egy kutya fejéért épp annyit fizettek, mint egy ír felkelő vagy katolikus pap fejéért.

Rossz idő járt a kutyákra. A farkasok végképp kipusztultak, így nem maradt feladat, amelyet elláthattak volna, nem volt rájuk szükség. Egyes családoknál megmaradtak, de csak mint kedvencek. Korabeli beszámolók szerint a fajta hanyatlásnak indult. Méretük csökkent, temperamentumuk is hátrányukra változott. Azon ír családoknál is, akik a fajta megmentését szem előtt tartva tovább tenyésztették őket, a kutyák egyre kisebbek lettek, mivel sem anyagi, sem tenyésztési lehetőségeik nem voltak megfelelőek.

Az ír történelemre a XIX. században a nemzeti öntudat megerősödése volt jellemző. Újjáéledt a kelta ősök tisztelete is. A mozgalom jelvényén az ír nép lelkületéhez legközelebb álló tárgyak és állatok szerepeltek: kerek torony, hárfa, lóhere és persze az ír farkaskutya – általában Erin vagy Hiberiaír nemzeti hősök társaságában.

Az 1841-es év fordulópontot jelentett a fajta tenyésztésében. H. D. Richardson kapitány az Irish Penny Journal c. lapban 1841 májusában megjelentetett egy cikket az ír farkasról. A cikket Oscar és Brenda nevű kutyák képeivel illusztrálta. Így írt: "...kijelenthetem, hogy az ír farkas és a skót szarvasagár nem különálló fajták. Ezt bízvást állíthatom, hisz mindkét típusú kutyát tenyésztettem". Bizonyítékokkal is szolgál. Elmélete szerint az "írek Skóciában is letelepedtek és természetesen magukkal vitték hatalmas kutyáikat is. A két tenyészet elkülönült ugyan egymástól, ám mégsem tekinthetjük e tenyészeteket külön fajtáknak, mivel igen nehéz, ha nem lehetetlen megközelíteni őket". Richardson így ír: "E kutyák száma ma nagyon csekély, s kevés az olyan úri- vagy sportember, aki tenyésztésükre adja a fejét. Vagy talán e fajta kipusztulásra ítéltetett az ír földön?". Richardson munkássága kevéssé ismert, mindazonáltal Graham kapitány mellett őt is úgy kell számon tartanunk, mint a fajta egyik megmentőjét.

Graham kapitány, tagadhatatlan érdemei mellett, valószínűleg igen önfejű ember volt. Fogott néhány szarvasagarat, melyek kétségkívül nagyobbak és robosztusabbak voltak a kor szarvasagarainál, vagy ahogy ő mondta, "hasonlatosabbak a régi ősökhöz", és kialakította "saját típusú ír farkasát". Graham kapitány tenyésztési stílusát leginkább állhatatosság jellemezte. Pontosan dokumentálta az egyes keresztezéseket és papírra vetette alapelvét is, miszerint "rendíthetetlenül törekszem olyan kutyákat keresztezni, melyek magukon hordozzák az ősi ír farkas bélyegeket, nem pedig véletlenszerűen hozom össze az egyes tenyészkutyákat". Két kutyáját kivéve, melyeknek ereiben csak szarvasagár-vér csörgedezett, szinte minden kutyája leszármazottja volt Old Donagh Ballytobinnak, mely nagy valószínűséggel a kor egyetlen tisztességes ír farkas szukája volt. Graham kapitány egyéb híres kutyái voltak még Ch. Sheelagh, Ch. Dhulart, Ch. Oleary.

Ch. Sheelagh-ot a kor "kutya-kritikusai" – ez kb. 20 évvel Old Donagh "érája" után lehetett – úgy jellemezték, mint "olyan impozáns, nemes megjelenésű kutya, mely tenyészetének, sőt az egész kutyatenyésztés díszére válik". E kutyát, fiát és közvetlen leszármazottaikat a későbbiekben gyakorta keresztezték egymás közt a célból, hogy Ch. Sheelagh egyedülálló fejformáját megtartsák az utódpopulációkban.

Ch. Oleary, melyet még tisztán Graham tenyésztette kutyának tekinthetünk, már egy új korszak kezdetét jelenti az ír farkas tenyésztésében. E kutya ugyanis már meghaladta a 32 hüvelyket, igaz ugyan, hogy ez a 32 hüvelyk a Graham féle "egyéni" 32 hüvelyk volt, így a kutyák valóbani magassága eléggé kétséges (ford. megj.: 1 hüvelyk = 2.54 cm, így a 32 hüvelyk, a gy.k. 81.28 cm volt).

Ch. Olearynak ma is számos leszármazottja van, csakúgy, mint Old Donaghnak.

1879-ben a politikai helyzet már lehetővé tette, hogy az Ír Kennel Club megrendezte kiállításon Dublinban már ír farkasok is szerepeljenek. Ez a kiállítás pontosan megszabta a tenyészrés további irányvonalát, mivel a közönség bizonyos kutyák láttán hangos röhögéssel adott hangot lebecsmérlő véleményének.

1885-ben Graham kapitány megalapította az Irish Wolfhound Club-ot. Egészen 1909-ben bekövetkezett haláláig tevékenyen részt vett a fajta továbbnemesítésében és népszerűsítésében. Utolsó cikkében figyelmeztette az ír farkas tenyésztőket a felelősségre, melyet a fajta jövőjével szemben viselniük kell. Azt hiszem, hogy ha méltóak akarunk lenni Graham kapitány emlékéhez, nekünk is meg kell fogadnunk az ő intelmeit.

Graham így ír: "A testület ne javasolja tenyésztésre a törékeny vagy gyenge kutyákat. Az ideális kutya gyors, határozott, ugyanakkor hangtalan mozgású. A mellkas legyen nagy, hogy a tüdő és a szív szabadon dolgozhasson. Javaslom a bíróknak továbbá, hogy a rövid vagy hiányos szőrzetű, illetve a határozatlan, nem eléggé temperamentumos vagy örökletes betegségeket hordozó kutyáknak díjat ki ne adjon semelyik osztályban".

A második világháború alatt a tenyészetek nagy része sajnálatos módon eltűnt. A háború alatt nagy volt az élelmiszerhiány, így a tenyésztők nagy és szerencsés része is arra kényszerült, hogy kutyáinak számát a minimumra redukálja. Mivel Írország az egész háború alatt semleges maradt, itt nem okozott ilyen mértű pusztítást a háborús helyzet. Sok neves angol kutya "emigrál" ezidőtájt Írországba. Így Írországba került az egész Cooalfin és Ballykelly kennel, az Eileen Lait tulajdonában lévő of the Fianna kennel, a Mrs. Wagner tulajdonában lévő Devlin kennel és Elsie Lachford of Tralee kennele. Ez utóbbi kennel megmaradt egyedeiből alapította meg Mrs. James a világhírű Boroughbury kennelt.

A háború után elengedhetetlenné vált a vérfrissítés. Amerikába sok jó kutya került ki, melyekből eredményes kennelek alakultak, mint például a Cragswood, Ambleside, Kyllibracken és Kihone kennelek. Miss McGregor ajándékképpen küldte el az óhazába Rory of Kihone nevű szukáját, amely magán viselte a fent említett kennelek legjobb fajtajegyeit. Így ez a vérvonal bekerült a Sulhamstead, Eaglescrag és Sanctuary kennelekbe Angliában és a Ballykelly, Nendrum, Ballytobin, és Killykeen kennelekbe Írországban.

A tenyésztés nagy lendületet vett. Sok remek felépítésű, óriási méretű, elegáns mozgású, jó harapású és szőrzetű kutya látta meg a napvilágot az ír farkasok történelme szerinti harmadik aranykor elején.

Most, harminc év múltán az ír farkas tenyésztés újabb fordulópontjához érkezett. Sajnos a "győzni mindenáron" szemlélet vált uralkodóvá, ami a fajta leromlásához és az eredeti ősi ír farkas háttérbeszorulásához vezetett. A tenyészetek java része olyan emberek kezében van, akik nem tartják tiszteletben az ír farkas tenyésztés ősi hagyományait.

A fajta jövője a mi kezünkben van. Úgy kell folytatnunk az ír farkas tenyésztését, ahogyan azt a nagy ősök képzelték és tették. Mi nem alapítói vagyunk egy ügynek, nevezetesen az ír farkas tenyésztésének, hanem pusztán folytatói e nemes, történelem előtti időkbe visszanyúló hagyománynak.

A XXI. század tenyésztőinek is arra kell törekedniük, mint ír elődeinknek, akik kialakították e nemes fajtát. Legszentebbül szem előtt kell tartani, hogy az eljövendő ír farkasa, csakúgy mint a múlté volt, legyen nagy méretű, nemes és tiszteletet parancsoló, vagyis rendelkezzék azokkal a tulajdonságokkal, melyek a kutyák királyává teszik az ír farkast.