Politikai üldözöttből univerzális társ

Az erdélyi kopó közvetett elődei honfoglaló őseinkkel érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol más, hunok és avarok által hátrahagyott kopó típusú kutyákkal keveredtek. Körülbelül az árpádházi királyok uralkodása alatt alakult ki a pannon kopó, a későbbi erdélyi kopó őse. Az Erdélybe került példányokat a sajátos környezeti és vadászati viszonyok különösen szívós és bátor kutyává alakították, erről tanúskodik számos fejedelmi családi krónika története. Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a népvándorlás korában is éltek kopó típusú kutyák a Kárpát-medencében. Ez nem is csoda, hiszen a kutyával történő vadászat ősi módszer, mondhatni ezen alapult kutya és ember évszázados szövetsége. Nemcsak honfoglaláskori ásatási leletek, művészeti alkotások is őrzik az erdélyi kopó őseinek emlékét. A legkorábbi színes ábrázolások a Nagy Lajos megbízásából valószínűleg Kálti Márk által összeállított Bécsi Képes Krónikában láthatók. A "Magyarok az őshazában" című miniatúra medvevadászatot ábrázol, a mai kopókhoz hasonlatos kutyákkal. Egy másik képen szarvasvadászat látható, a krónika egy harmadik miniatúráján Hunt lovag pajzsát és zászlaját egy-egy kopófej díszíti.

A legelső írásos emlék 1237-ből származik, Copou alakban. 1940-ből a Copo írásmód maradt fenn, később Kopou, Kopo majd Koppó formákkal találkozni. A már Erdélyben kialakult speciális kopó először serlegeken jelent meg mint díszítő elem. Ezek az 1600-as években készült apró domborművek medvét állító kutyákat ábrázolnak. A kopókat egyébként medve, szarvas, vaddisznó, apróvad és hiúz mellett még bölényvadászatra is használták, persze csak az 1700-as évekig, míg ki nem haltak ezek a hatalmas állatok Erdélyben. A mai erdélyi kopóra legjobban hasonlító ábrázolás Várady György kb. 180 évvel ezelőtt készült festményén látható: a kép Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és három kopójával.

Ezek a kutyák színben, alakban, felépítésben igen közel álltak napjaink erdélyi kopójához. Testük kétharmad részét fényes, fekete szőr fedi, homlokcsíkuk, szügyük, lábszáruk és mancsuk fehér, szemük felett, szájuk szélén, végtagjaik belső felületén vörös jeggyel.

A XIX. század vége felé az erdélyi kopót még meglehetősen nagy számban tartották mind Magyarországon, mind Erdélyben. Az akkori krónikák a kutyák tulajdonságai és képességei mellett csak testalkatukat jellemezték alaposabban, hiszen a szőrszín nem befolyásolta a kopók teljesítményét. "Légyen bár barnásvörös fehérrel, akár szürke-barna-fehér, fekete-cser vagy háromszínű, a vadásznak mindegy, csak jó kopó legyen!" – írja az egyik krónikás.

Az erdélyi kopó első részletes leírását Czynk Ede, korának jeles vadászati írója készítette. Egy osztrák vadászújságban, a Waldmannsheil 1901. évi harmadik és negyedik számában jelent meg tanulmánya "Die Siebenbürger Bracke" címmel. Írásához akkori nagyszebeni kopók képét csatolta, így a századforduló erdélyi kopójáról hiteles dokumentummal rendelkezünk.

Közismert tény, hogy a magyar királyok, nemesek előszeretettel vadásztak kopókkal, a lóról való társas vadászat nagy népszerűségnek örvendett. Mátyás királynak, a Rákóczi és Zrínyi családnak mindig voltak kopóik. Különösen nagy becsben tartották az ún. fekete magyar kopót kiváló szaglása és bátorsága miatt. Dokumentumok bizonyossága szerint az erdélyi kopó még a két világháború közötti években is népszerű vadászkutya volt, mígnem egy 1947-ben kiadott román rendelet vadállományra káros dúvadnak minősítette és a magyar agárral egyetemben kiirtását írta elő. A fajta szinte kihalt, szerencsére 1968-ban sikerült egy testvérpárt Budapestre menekíteni. Dr. Fodor Tamás és Győrffy Lajos a ‘68-as vadászati kiállítás szervezésén dolgoztak, s szerették volna bemutatni a magyar vadászkutya fajtákat. Hamar rádöbbentek, erdélyi kopót nem is lesz olyan könnyű beszerezni. Az FCI szerint a fajta egyszerűen kihalt, 1944 óta egyetlen almot sem jelentettek be. Erdélyi kutatóútjuk során Fodor bukkant egy vadászra Máramarosszigeten, aki a tilalom ellenére sem hagyta abba a kopótartást. Fodor egy kan és szuka kölyköt vásárolt tőle, azonban a kutyák Magyarországra juttatása nem ment olyan egyszerűen. Győrffy segítségével csak úgy tudtak a kutyákkal átjutni a határon, hogy a határőrnek azt hazudták, a két kopót Ceaucescu küldi ajándékba Kádár elvtársnak, Erdély Romániához csatlakozásának ötven éves évfordulója alkalmából. E két kopó az Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka nevet kapta, s az Állatkertben több almot is felnevelt. Később szerencsére sikerült újabb fajtatipikus egyedeket felfedezni, s megkezdődhetett az erdélyi kopó újtratenyésztése.

A magyar standard elkészítése után az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, s kilencedik magyar kutyafajtánknak nyilvánította.

A tipikus falkakopókkal ellentétben – ilyen a beagle vagy a francia kopók – az erdélyi kopóval 2-5 kutyából álló füzérekben vadásztak a Kárpátok rengetegeiben. Leggyakrabban vaddisznó és nemesvad hajtására használták az erdélyi kopót, de olykor medvevadászaton is bevetették az erősebb, rámenősebb egyedeket. Az idősebb, lassúbb kutyákkal végeztették a sebzett vad utánkeresését.

Magyarországon a kopózás a XIX. század közepéig a legelterjedtebb vadászati módok közé tartozott, a falkában tartott kutyák a régi udvarházak reprezentatív tartozékai voltak. A gazdag főurak közti versenyszellem kiváló alkalmat nyújtott a fajta nemesítésére. A korabeli írások inkább csak a vadban szegényebb hegyvidéken engedélyezték a kopózást, s több mint három füzérrel egyszerre nem is lehetett vadászni, sőt, ha a kopók nagyon jók voltak, akkor csak egy füzért javasoltak.

A legjobb kopózási időszak fenyvesekben az október volt, lomblevelű erdőkben pedig lombhullás után. A meleg, száraz idő és a kiszáradt talaj ugyanis megnehezíti a nyom és csapa követését, míg a nedvesség vagy a friss hó megkönnyíti azt. A vadászat során a puskások elállták a vadak forgóit, váltóit, a kopó-vezető pedig a terület másik végében először legjobb kopóit engedte el, s mihelyt egyikük elnyiffantotta magát, eleresztette a többi kutyát is, persze csak ha meggyőződött, hogy az első eb a kívánt vadat jelezte. A jó vadász kopója csaholásából pontosan tudta, hogy az milyen vadat űz illetve állít. Sajnos manapság már nincsenek akkora erdőségek, hogy a kopók akár fél napon keresztül is hajthatnák a disznót.

Mivel a kopózás – a kutyák ugatása, csaholása miatt – fokozottan zavarja a vadak nyugalmát, napjainkban a kopó kiváló szimatát lehet hasznosítani vércsapázásnál és vaddisznóhajtásnál (hajtáson egyesével vagy párosával).

Az erdélyi kopó középnagy, rövidszőrű állító és hajtó kopó. Elegáns megjelenésű, játékos, gyermekszerető. Igénytelen és végtelenül alkalmazkodó, lakásban és kertben egyaránt nyugodt társ, feleslegesen sohasem ugat, rövid szőre különösebb ápolást nem igényel, elegendő hetente átkefélni. Mivel nagyon intelligens és gyorsan tanul, hozzáértő és következetes gazda kezében kiváló munkakutya válhat belőle. Idegenekkel szemben inkább bizalmatlan, gazdájához viszont nagyon ragaszkodik, ha kell meg is védelmezi. Igazi barát, általában egygazdás kutya. Hűsége, bátorsága és kiváló szimata mellett nem szabad elfeledkezni nagy mozgásigényéről sem. Ha erdőben kirándulunk vele, érdemes pórázon tartani, mert vadászszenvedélye könnyen elragadhatja, és sajnos jó pár kopó halt meg vadőrök puskája által. A vadászkutyaként vagy kedvencként tartott kopóknál egyaránt nagy hangsúlyt kell fektetni az alapvető fegyelem, főleg a behívhatóság elsajátítására.

A kanok marmagassága 56-65, a szukáké 52-62 centiméter, de semmiképpen sem a centikben mért érték, hanem a harmónikus összbenyomás a fontos. Az erdélyi kopó fejlett mozgáskultúrával rendelkező fajta, lépése nyújtott, sohasem tipegő. Ügetése tértölelő, vágtája rendkívül kitartó. Törzse fekvő téglalapba írható, a mar kifejezett, a hátvonal egyenes, fejlett izomzattal. Feje hosszúkás, nem elkeskenyedő, de nem is durva. A koponyatető enyhén ívelt, stopja gyengén fejlett. Szeme középnagy, ovális, kissé ferdén metszett. Színe minél sötétebb, lehetőleg sötétbarna. Tekintete okos és komoly.

ŰŰErdélyi kopó

Az erdélyi kopó, – a magyar agár és a drótszôrû magyar vizsla mellett, – kétségtelenül a legveszélyeztetettebb helyzetben élô honi kutyafajtánk Külsô és belsô értékmérô tulajdonságai, sokoldalú felhasználhatósága alapján többre hivatott jelenlegi megbecsültségénél. Európa és világszerte megfigyelhetô egy olyasféle kutyatartási irányzat, ahol az egészséges, ellenálló, nem túltenyésztett, mondhatni naturális fajták erôteljes térhódítása ölt testet. Ha ezen tulajdonságok az állatvédôk által kifogásolt fül- és farokvágás mentességgel, valamint az egyszerû gondozhatósággal párosulnak, akkor egyenes az út a népszerûség felé. Pontosan ilyennek alkotta a természet az erdélyi kopót is. Hogy a kopónk jövôje elôtt álló út mennyire lesz kacskaringókkal teli, avagy nyílegyenes az csak a fajta megszállott hívein múlik. Jó példa lehet az évekkel ezelôtt hasonlóan sanyarú helyzetben élô kutyánk, a mudi helyzete is. Szinte a végveszélybôl indulva, ma kedvelt és keresett eb itthon és külföldön a natúrfajták kedvelôinek körében. Igaz, a fajta sajátosságai okán tartása mindenképpen csak szakavatott gazdának javasolható, kezdôknek komoly gondot okozhat nevelése. Valószínûleg nem lesz a jövôben sem úgynevezett divatkutya „hál’ istennek”.

Aki ismeri a vad, erdélyi havasi tájat az tisztában lehet azzal micsoda aktivitással, kitartással rendelkezhet az a kopó, aki hegynek le, hegynek fel akár napi nyolcvan-száz kilométert tesz meg a vadhajsza során. Mivel Erdélyben a kopóállomány mondhatni egésze vadászok kezén élt és él, általános a fajta fenti képessége. A rendszeres munka középméretû, jó csontozatú, erôteljes, de nem durva felépítésûvé alakította a kopót. A szélsôséges idôjárás viszontagságainak ellenálló félhosszú, inkább rövid, fekete alapon cser, illetve fehér jegyekkel tarkított szôrzettel rendelkezik. Ismerünk azonban néhány zsemle sárga, fehérrel tûzött, rövidlábú példányt is, ami szintén elfogadott változata a fajtának. A vadászkopó igazi lételeme a vad hajszája, az erdôs, nehezen járható, meredek terep ilyenkor nem akadály. A kopós vadászat lényege, hogy a kutya által felzavart vad territóriuma határáról visszafordul, s így kerül a vadász elé, aki ennek megfelelôen helyezkedve igyekszik azt puskavégre kapni.

Történelmünk során a kopót az agár mellett a vadászat egyik legfontosabb szereplôjének tartották. A kopó fáradhatatlan, kiváló orrú, rendkívüli támadókedvvel megáldott példányait kedvelték. Felkutatta, ûzte, utolérte a vadállatot. Bölény, medve, ôz, vaddisznó, nyúl, róka vadászatánál egyaránt megállta a helyét.

1729-ig a fajta neve magyar kopó volt, amelynek két tájváltozatát különböztették meg: Az Alföldön használatos pannon kopót, és a hegyi jellegû erdélyi kopót. Az 1729-ben hozott törvény mezôgazdasági okokra hivatkozva betiltotta a kopózást, ami, ezáltal a használati értékét vesztett pannon kopó kipusztulásához vezetett, egyes vélemények szerint. Erdély ez idôtájt különálló közigazgatással rendelkezô „gubernium” volt, így a magyarországi törvények nem feltétlenül érintették, s jelen esetben ez az erdélyi kopó megmaradását eredményezte.

A pannon és az erdélyi kopó nagy valószínûséggel a közép-európai, és kelet-európai kopófajták keresztezôdésébôl származott. Krisztus elôtt 3. században az akkori Pannónia területére a kelták áramlottak be. A kelták itt találták a közép-európai kopó egyik fajtáját, amit kitûnô érzékkel továbbtenyésztettek. Így jött létre a kelta kopó. A Római birodalom bukása után a Kárpát-medencében hun, avar, és magyar törzsek is portyáztak, akik magukkal hozták vadászkutyáikat, köztük a keleti típusú kopóikat, amit ôsmagyar kopónak is neveznek. A honfoglalás után a kelta kopó és az ôsmagyar kopó keresztezôdése során jöhetett létre a pannon és az erdélyi kopó.

Történészek szerint jelentôs szerepe volt a honfoglaló magyarság életében a kopókkal történô vadászatoknak. A kopót és a vele történô vadászatot számos értékes régészeti leleten tanulmányozhatjuk. A XII. századból elôkerült kôfaragáson egy vadászt és a nyulat üldözô kopóját láthatjuk. Jól kivehetô rajta a kutya típusos feje, lapos koponyája, izmos mellkasa. Az 1300-as évekbôl származó Bécsi Képes Krónikában néhány miniatúrán az ôsi magyar kopók ábrázolását is sejthetjük.

A középkor és az újkor idején is az erdélyi kopózás virágzó vadászati módként élt fôként a fôúri udvarházaknál. Késôbb, már közelmúltunkban, az 1947-es román törvény elrendelte minden kopó kiirtását, mely csaknem a teljes kipusztuláshoz vezetett. Hosszú kutatómunka eredményeként 1968-ban sikerült a kihaltnak vélt fajtából két példányt felderíteni. A két ebet „átcsempészték” Romániából, és a fôvárosi állatkertben helyezték el. Ekkor kezdôdött a kopó megmentése. A romániai rendszerváltás után további példányokat fedeztek fel Erdélyben, és vonták be a hazai vérfrissítésbe. Napjainkra eljutottunk oda, hogy Erdélyben már vadászversenyt rendeznek kizárólag erdélyi kopók részére, s rendszeresen több mint 100 eb nevez a megmérettetésre. A kopó még sincs rózsás helyzetben, égetôen szükséges lenne a fajtának újabb híveket találni, a populációt számbelileg is növelni.

Az erdélyi kopó mindazokkal a külsô és belsô tulajdonságokkal rendelkezik, amit a mai kutyatartó elvárhat társától. Családi házban kamatoztathatja rendkívüli bátorságát, hiszen még a hatalmas vadkan által megsebzetten sem hátrál meg a vadászatokon. Éppen ezért a portát nyugodtan rábízhatjuk. Öblös hangján éberen sejteti a rosszban sántikálókkal, hogy nem érdemes kikezdeni vele. Ha nem értenek az ízes „erdélyi szóból”, akkor cselekedni fog. Szívósságát, kitartását, erejét az ôrzô-védô munkában is bizonyítja, elsôrangú sportkutya képezhetô belôle. Rövid szôre miatt lakásban is tartható, de biztosítsunk számára elegendô mozgást. Fülét, farkát nem vágják, úgynevezett öntisztuló szôrtípussal rendelkezik, nem kell szôrét nyírni, trimmelni, ezért gondozása egyszerû, és olcsó.

Az erdei, mezei csavargásokat kedvelôknek szigorúan figyelembe kell venni amint arra fentebb utaltunk, hogy csak igen komoly nevelés eredményeként válik kézben tarthatóvá, ezért nem igazán ajánlható vadászterületen való futtatása. A mai vadászati munkában elsôsorban véreb munkára való betanítása látszik célszerûnek. Vaddisznózás esetén szintén ügyelni kell arra, hogy csak a vadászat rendezôjével egyeztetett módon használjuk kopónkat.
Az biztos, hogy mind a kutyának, mind a gazdájának felejthetetlen kaland, kitûnô testedzés, kitüntetés az ôsi közegében, funkciójában való egész napos tevékenység. Egy ilyen nap után bizonyára elhatalmasodik kedvencünkön egyetlen rossz tulajdonsága a mérhetetlen étvágya.

Aki szeretne egy ma is élô, sokoldalú, csodálatos „történeti relikviát”, és közremûködni óhajt egy magyar kutyafajta megmentésében, annak jó szívvel ajánlhatjuk az erdélyi kopót, a fenti intelmek betartásával.

ŰŰSzubjektív gondolatok az erdélyi kopóról

Nem vagyok elfogulatlan sem. Szeretem ősi fajtáinkat. Az, hogy kopónk e sorban is kitüntetett helyet vívott ki magának, jelentős mértékben érzelmi okokra vezethető vissza. Azok, akikhez igazán közel áll a kutya, megmondhatói: minden igaz ember megtalálhatja a maga lelkéhez leginkább illő négylábú társat. Figyelem tehát régóta a fajtát a kiállításokon, versenyeken, vizsgákon, s büszkén állíthatom, néhány egyedet személyes jó ismerősömnek mondhatok.

Most is, hogy e sorokat írom, kis barátnőm rőtbarna szemeit rám függeszti, teste eközben laza félholdban elernyed a szőnyegen, pofácskáját mellső lábai közé fektette, s onnan néz fel. A két kis cserszínű folt – szemei fölött – különös hangsúlyt kölcsönöz állhatatos, meleg, bús és álmodó tekintetének, mely képes lelkemben fúródni egészen. Ilyenkor érzem igazán ember és kutya szövetségének lényegét: a mindent kitöltő teljességet. Mert világunk változhat, ám ez a szövetség – az ember számos árulása ellenére – szilárd és megbonthatatlan. Mitől más, mitől különleges az erdélyi kopó? Vannak más fajták is, melyek szertelenségben, lázas és lüktető valójukban, túláradó szeretetteljességükben hozzáfoghatóak.

Mégis!

Számomra a fajta igazi értékét azok a belső tulajdonságok jelentik, melyeket csak szülőföldje jellemezhet igazán.

Benne érzem egyesülni a mezőségi táj lankáinak szelíd nyugalmát a havasok zord szikláival, komor fenyvesek sötét erejét az alábukó nemere szeszélyével, s mindazt a tüzet, erőt és bátorságot, szenvedélyt és hűséget, mely magyarságunk, kultúránk megtartó erejét, népek közös hazáját, a magyarnak, románnak szent erdélyi földet jellemzi.

Igen, ez a fekete szépség, azokkal a cser- és fehér tűzésekkel, melyek csak kiemelik az öltözék nemes egyszerűségét, pontosan olyan lobbanékony és szeretni való, rabságot nem tűrő, kitartó és büszke, mint kardforgató, hitvitázó, szárnyaló őseink, földmívelő parasztjaink: magyar népünk. ha van néplélek – tudósok, áltudósok és politikusok kedvenc vitatémája –, talán e fajtánk lelkülete tükrözi azt a legtökéletesebben.

Érezte ezt népünk számos ellensége is. Kevésen múlott, hogy ez egyike legnemesebb és legősibb gyökerekkel rendelkező vadászkutyáinknak, a múlt néhai emlékévé nem vált. Kopónk mégis él.

Nem mások ellenében szólok, önmagunkért! Magyarságunk kötelez. Meg kell őrizzük őt eredeti valójában. Ne tegyük szobánk díszévé, ne várjuk el tőle más fajták – egyébként értékes, sokszor önfeladó – szervilitását. Neveljük értő szeretettel, tartsuk, tenyésszük tüzéért, temperamentumáért, büszke szépségéért, s biztosak lehetünk hűségében. Nem jólnevelt, alázatos hűségében, hanem szabad akaratából választott, szilárd hűségében.

Genetikai fajtafenntartó használatát mai vadászati körülményeink között is lehetővé kellene tenni, annál is inkább, mivel a véreb munkában, vaddisznózásban, dúvadazásban egyaránt megállja a helyét. Az ő megőrzése is magyar identitásunk megőrzésének része kell legyen. Tartótól, tenyésztőtől törvényalkotóig; közös, munkás feladat. Legyünk méltóak hozzá.