|
A bloodhound
|
Az első – fennmaradt – angol nyelvű irodalmi forrás, melyben szerepel a bloodhound szó, a William of Palerne avagy William és a farkasember című vers. Ez az alkotás 1350 körül született, Sir Humphrey de Bohun megrendelésére. A vers tulajdonképpen fordítás, az eredeti francia művet 1220 körül írták, Guillaume de Palerne címen. A történet egy hercegről szól, akit egy farkasember nevelt fel. Amikor a herceg felnőtt, megszöktette a római császár lányát. Az álruhában menekülő párt vérebekkel vették üldözőbe, de amikor a farkasember meglátta, hogy veszélyben vannak, a kutyák elé szaladt, és elzavarta őket. 1375-ből és 1470-ből is fennmaradt egy-egy költemény, melyekben a főhőst sleuth-houndok üldözik. |
A bloodhound egyike a legrégibb kutyafajtáknak Nagy-Britanniában. Írásos emlékek először a XIV. század közepén említik, de valószínűleg már jóval korábban ismerték és használták az angol vérebet. A fajta pontos eredete természetesen nem tisztázott, de azért sok forrásból tájékozódhatunk a mai formájában ismert fajta előfutárairól. Az angolok szerint nem helytálló az a feltételezés, hogy Hódító Vilmos vitte Normandiából a brit szigetekre a bloodhound őseit. Az igaz, hogy a normandokkal érkeztek vadászkutyák Franciaországból, de azt nem tudjuk, hogyan és milyen mértékben keveredtek a helyi állománnyal.
Az angol vérebbel elsősorban szarvasra és vaddisznóra vadásztak, a „limer” vagy „lyam-hound” pórázon követte a már kihűlt nyomot. A bloodhound nem vett részt a zsákmány megölésében, de azért mindig megjutalmazták néhány finom falattal a tetemből. Úgy tűnik, hogy már a középkorban is használták a vérebeket emberi nyom követésére is, egyes történetek szerint Bruce Róbert skót királyt (1274-1329) és William Wallace-t, a skótok nagy nemzeti hősét (1270-1305) is üldözték „sleuth-houndok” segítségével. Még ha a személyeket illetően nem is helytállóak ezek a történetek, arra bizonyítékul szolgálnak, hogy a „sleuth-houndok” megbízhatón követték az emberi nyomot is. Szakértők szerint a skót „sleuth-hound” és a bloodhound megnevezés ugyanazon ebekre vonatkozik. A XVI. században a skót határon is bloodhoundokat használtak a határsértők elfogásához, a XVII. században pedig Robert Boyle (1627-1691) ír fizikus és kémikus számol be a vérebek fantasztikus nyomkövető képességéről.
Míg a rókavadászat egyre kedveltebbé vált Nagy-Britanniában, a szarvasvadászat népszerűsége csökkent, a vaddisznó pedig kihalt, ezért a bloodhound használata is egyre ritkábbá vált. Csak néhány vadasparkban és a fajta elkötelezett híveinél lehetett néhány példányra bukkanni, míg a XIX. században a kutyakiállítások kialakulásával újra népszerűvé váltak a vérebek, de az állomány számszerűleg így is kicsi volt Nagy-Britanniában. A második világháborút nagyon kevés egyed élte túl, a harcok után amerikai importokkal bővítették a génállományt.
Az angol vérebszakértők érdekes módon ősi francia fajtának tartják a St. Hubert kutyát, mely a XVIII. század végén halt ki a kontinensen. Szerintük a franciák az Angliából importált bloodhoundokkal rekonstruálták ezt a fajtát, és ennek – számukra szerencsétlen – eredményeként a bloodhound Chien de Saint Hubert néven vált ismertté a kontinensen, és az FCI is ezen a néven regisztrálta hivatalos fajtaként.
A XIX. században terjedt el az a tévhit, hogy a bloodhound elnevezés „hound of pure blood” azaz tiszta, nemes vérű kutyát jelent, holott valójában a vércsapát követő munkája miatt nevezik így a vérebet.
Pontosan nem tudni, mikor kerültek az első vérebek Amerikába, de az biztos, hogy szökött rabszolgák felkutatására használták őket a függetlenségi háború előtt. Az Egyesült Államokban egyébként később is sokkal szélesebb körben használták emberek felkutatására a fajtát, mint bárhol máshol. Még napjainkban is nagyon eredményesek eltűnt kirándulók, gyerekek, vadászok, vagy éppen szökött bűnözők felkutatásában. Nagy-Britanniában – évek óta először – a rendőrség is érdeklődést mutat, hogy újra használni kezdje a fajtát.
Az első fajtaklubot 1897-ben alakították, ez volt az Association of Bloodhound Breeders. A következő század elején követte ezt a társaságot a Bloodhound Hunt Club, melyet ma egyszerűen Bloodhound Clubnak hívnak. Mindkét egyesület szervez olyan versenyeket, amelyeken a vérebeknek olyan emberi nyomot kell követniük, melyet „tiszta csizmának” neveznek, vagyis nyomfektetés közben nem kenik be állati vérrel vagy bármi mással a nyomfektető személy lábbelijét. Ezt a típusú versenyt korábban „hunting dry-footnak” nevezték. Ez a sport hatalmas területet és nagy szervezőmunkát igényel. Habár az angol véreb világszerte ismert és kedvelt faja, az állomány egyetlen országban sem túl nagy, kivéve az Egyesült Államokat.
E.A.
|
Bloodhound vagy Chien de Saint Hubert?
Szent Hubert (656-727) francia pap volt, Maastricht és Liége püspöke. A legenda szerint Hubert az egyik vadászaton egy olyan szarvassal találkozott, amelynek az agancsai között egy feszület volt. Hubertet száz évvel halála után, 825-ben szentté avatták, és azóta a vadászok védőszentjének számít. A Szent Hubert apátság, ahová névadója földi maradványait szállították, nagytestű vadászkutyákat tenyésztett, melyeket Szent Hubert kutyáknak neveztek (Chien de Saint Hubert). 1200-tól minden évben egy-egy pár fekete vadászkutyát küldtek a francia királynak. A francia forradalom és a napóleoni háborúk után ezek a kutyák gyakorlatilag kihaltak Franciaországban.
Le Couteulx de Canteleu francia gróf (1827-1910) nagy rajongója volt az angol vérebeknek, de a Szent Hubert kutyák eltűnését is nagyon fájlalta. Valószínűleg tőle származik az az elképzelés, hogy az angol vérebek tulajdonképpen azoknak Szent Hubert kutyáknak a leszármazottai, melyek Hódító Vilmossal érkeztek Angliába. A gróf a XIX. században falkányi vérebet hozatott Angliából, és több lelkes arisztokratával együtt megpróbálta rekonstruálni a Szent Hubert kutyákat.
1890-ben jelent meg Henri de Bylandt gróf Races des Chiens című könyve, melyben a bloodhound Chien de St. Hubert-ként szerepel, habár az illusztrációk angol tulajdonú, Angliában élő vérebeket ábrázoltak. A második világháború után ismét angol és amerikai importokkal kellett újraéleszteni az európai állományt. Amikor a Belgiumban székelő Nemzetközi Kinológiai Szövetség önálló fajtaként ismerte el a vérebet, nem a bloodhound nevet kapta a fajta, hanem Chien de Saint Hubert-nek nevezték el, és származási országként nem Angliát, hanem Belgiumot jelölték meg. Anglia ugyanis nem volt az FCI tagja, míg Belgium a Szövetség egyik alapítója volt.
Míg a bloodhound történetével foglalkozó szakírók többsége nem ért egyet azzal az elképzeléssel, hogy a bloodhound és a St. Hubert ugyanaz a fajta, néhányan úgy gondolják, hogy az eredeti St. Hubert szerepet játszhatott a bloodhound kialakulásában, vagy esetleg közös ősökkel rendelkeznek. Az angolok szerint természetesen a modern St. Hubert és a bloodhound egyazon fajta, melynek a neve BLOODHOUND. |
áíóíóíőáŰŰA bloodhound
|
Az első – fennmaradt – angol nyelvű irodalmi forrás, melyben szerepel a bloodhound szó, a William of Palerne avagy William és a farkasember című vers. Ez az alkotás 1350 körül született, Sir Humphrey de Bohun megrendelésére. A vers tulajdonképpen fordítás, az eredeti francia művet 1220 körül írták, Guillaume de Palerne címen. A történet egy hercegről szól, akit egy farkasember nevelt fel. Amikor a herceg felnőtt, megszöktette a római császár lányát. Az álruhában menekülő párt vérebekkel vették üldözőbe, de amikor a farkasember meglátta, hogy veszélyben vannak, a kutyák elé szaladt, és elzavarta őket. 1375-ből és 1470-ből is fennmaradt egy-egy költemény, melyekben a főhőst sleuth-houndok üldözik. |
A bloodhound egyike a legrégibb kutyafajtáknak Nagy-Britanniában. Írásos emlékek először a XIV. század közepén említik, de valószínűleg már jóval korábban ismerték és használták az angol vérebet. A fajta pontos eredete természetesen nem tisztázott, de azért sok forrásból tájékozódhatunk a mai formájában ismert fajta előfutárairól. Az angolok szerint nem helytálló az a feltételezés, hogy Hódító Vilmos vitte Normandiából a brit szigetekre a bloodhound őseit. Az igaz, hogy a normandokkal érkeztek vadászkutyák Franciaországból, de azt nem tudjuk, hogyan és milyen mértékben keveredtek a helyi állománnyal.
Az angol vérebbel elsősorban szarvasra és vaddisznóra vadásztak, a „limer” vagy „lyam-hound” pórázon követte a már kihűlt nyomot. A bloodhound nem vett részt a zsákmány megölésében, de azért mindig megjutalmazták néhány finom falattal a tetemből. Úgy tűnik, hogy már a középkorban is használták a vérebeket emberi nyom követésére is, egyes történetek szerint Bruce Róbert skót királyt (1274-1329) és William Wallace-t, a skótok nagy nemzeti hősét (1270-1305) is üldözték „sleuth-houndok” segítségével. Még ha a személyeket illetően nem is helytállóak ezek a történetek, arra bizonyítékul szolgálnak, hogy a „sleuth-houndok” megbízhatón követték az emberi nyomot is. Szakértők szerint a skót „sleuth-hound” és a bloodhound megnevezés ugyanazon ebekre vonatkozik. A XVI. században a skót határon is bloodhoundokat használtak a határsértők elfogásához, a XVII. században pedig Robert Boyle (1627-1691) ír fizikus és kémikus számol be a vérebek fantasztikus nyomkövető képességéről.
Míg a rókavadászat egyre kedveltebbé vált Nagy-Britanniában, a szarvasvadászat népszerűsége csökkent, a vaddisznó pedig kihalt, ezért a bloodhound használata is egyre ritkábbá vált. Csak néhány vadasparkban és a fajta elkötelezett híveinél lehetett néhány példányra bukkanni, míg a XIX. században a kutyakiállítások kialakulásával újra népszerűvé váltak a vérebek, de az állomány számszerűleg így is kicsi volt Nagy-Britanniában. A második világháborút nagyon kevés egyed élte túl, a harcok után amerikai importokkal bővítették a génállományt.
Az angol vérebszakértők érdekes módon ősi francia fajtának tartják a St. Hubert kutyát, mely a XVIII. század végén halt ki a kontinensen. Szerintük a franciák az Angliából importált bloodhoundokkal rekonstruálták ezt a fajtát, és ennek – számukra szerencsétlen – eredményeként a bloodhound Chien de Saint Hubert néven vált ismertté a kontinensen, és az FCI is ezen a néven regisztrálta hivatalos fajtaként.
A XIX. században terjedt el az a tévhit, hogy a bloodhound elnevezés „hound of pure blood” azaz tiszta, nemes vérű kutyát jelent, holott valójában a vércsapát követő munkája miatt nevezik így a vérebet.
Pontosan nem tudni, mikor kerültek az első vérebek Amerikába, de az biztos, hogy szökött rabszolgák felkutatására használták őket a függetlenségi háború előtt. Az Egyesült Államokban egyébként később is sokkal szélesebb körben használták emberek felkutatására a fajtát, mint bárhol máshol. Még napjainkban is nagyon eredményesek eltűnt kirándulók, gyerekek, vadászok, vagy éppen szökött bűnözők felkutatásában. Nagy-Britanniában – évek óta először – a rendőrség is érdeklődést mutat, hogy újra használni kezdje a fajtát.
Az első fajtaklubot 1897-ben alakították, ez volt az Association of Bloodhound Breeders. A következő század elején követte ezt a társaságot a Bloodhound Hunt Club, melyet ma egyszerűen Bloodhound Clubnak hívnak. Mindkét egyesület szervez olyan versenyeket, amelyeken a vérebeknek olyan emberi nyomot kell követniük, melyet „tiszta csizmának” neveznek, vagyis nyomfektetés közben nem kenik be állati vérrel vagy bármi mással a nyomfektető személy lábbelijét. Ezt a típusú versenyt korábban „hunting dry-footnak” nevezték. Ez a sport hatalmas területet és nagy szervezőmunkát igényel. Habár az angol véreb világszerte ismert és kedvelt faja, az állomány egyetlen országban sem túl nagy, kivéve az Egyesült Államokat.
E.A.
|
Bloodhound vagy Chien de Saint Hubert?
Szent Hubert (656-727) francia pap volt, Maastricht és Liége püspöke. A legenda szerint Hubert az egyik vadászaton egy olyan szarvassal találkozott, amelynek az agancsai között egy feszület volt. Hubertet száz évvel halála után, 825-ben szentté avatták, és azóta a vadászok védőszentjének számít. A Szent Hubert apátság, ahová névadója földi maradványait szállították, nagytestű vadászkutyákat tenyésztett, melyeket Szent Hubert kutyáknak neveztek (Chien de Saint Hubert). 1200-tól minden évben egy-egy pár fekete vadászkutyát küldtek a francia királynak. A francia forradalom és a napóleoni háborúk után ezek a kutyák gyakorlatilag kihaltak Franciaországban. Le Couteulx de Canteleu francia gróf (1827-1910) nagy rajongója volt az angol vérebeknek, de a Szent Hubert kutyák eltűnését is nagyon fájlalta. Valószínűleg tőle származik az az elképzelés, hogy az angol vérebek tulajdonképpen azoknak Szent Hubert kutyáknak a leszármazottai, melyek Hódító Vilmossal érkeztek Angliába. A gróf a XIX. században falkányi vérebet hozatott Angliából, és több lelkes arisztokratával együtt megpróbálta rekonstruálni a Szent Hubert kutyákat.
1890-ben jelent meg Henri de Bylandt gróf Races des Chiens című könyve, melyben a bloodhound Chien de St. Hubert-ként szerepel, habár az illusztrációk angol tulajdonú, Angliában élő vérebeket ábrázoltak. A második világháború után ismét angol és amerikai importokkal kellett újraéleszteni az európai állományt. Amikor a Belgiumban székelő Nemzetközi Kinológiai Szövetség önálló fajtaként ismerte el a vérebet, nem a bloodhound nevet kapta a fajta, hanem Chien de Saint Hubert-nek nevezték el, és származási országként nem Angliát, hanem Belgiumot jelölték meg. Anglia ugyanis nem volt az FCI tagja, míg Belgium a Szövetség egyik alapítója volt.
Míg a bloodhound történetével foglalkozó szakírók többsége nem ért egyet azzal az elképzeléssel, hogy a bloodhound és a St. Hubert ugyanaz a fajta, néhányan úgy gondolják, hogy az eredeti St. Hubert szerepet játszhatott a bloodhound kialakulásában, vagy esetleg közös ősökkel rendelkeznek. Az angolok szerint természetesen a modern St. Hubert és a bloodhound egyazon fajta, melynek a neve BLOODHOUND. |
Forrás: www.kutya.hu |
AJÁNLOM AZ OLDALT
