A bloodhound
Az első – fennmaradt – angol nyelvű irodalmi forrás, melyben szerepel a bloodhound szó, a William of Palerne avagy William és a farkasember című vers. Ez az alkotás 1350 körül született, Sir Humphrey de Bohun megrendelésére. A vers tulajdonképpen fordítás, az eredeti francia művet 1220 körül írták, Guillaume de Palerne címen. A történet egy hercegről szól, akit egy farkasember nevelt fel. Amikor a herceg felnőtt, megszöktette a római császár lányát. Az álruhában menekülő párt vérebekkel vették üldözőbe, de amikor a farkasember meglátta, hogy veszélyben vannak, a kutyák elé szaladt, és elzavarta őket. 1375-ből és 1470-ből is fennmaradt egy-egy költemény, melyekben a főhőst sleuth-houndok üldözik. |
A bloodhound egyike a legrégibb kutyafajtáknak Nagy-Britanniában. Írásos emlékek először a XIV. század közepén említik, de valószínűleg már jóval korábban ismerték és használták az angol vérebet. A fajta pontos eredete természetesen nem tisztázott, de azért sok forrásból tájékozódhatunk a mai formájában ismert fajta előfutárairól. Az angolok szerint nem helytálló az a feltételezés, hogy Hódító Vilmos vitte Normandiából a brit szigetekre a bloodhound őseit. Az igaz, hogy a normandokkal érkeztek vadászkutyák Franciaországból, de azt nem tudjuk, hogyan és milyen mértékben keveredtek a helyi állománnyal.
Az angol vérebbel elsősorban szarvasra és vaddisznóra vadásztak, a „limer” vagy „lyam-hound” pórázon követte a már kihűlt nyomot. A bloodhound nem vett részt a zsákmány megölésében, de azért mindig megjutalmazták néhány finom falattal a tetemből. Úgy tűnik, hogy már a középkorban is használták a vérebeket emberi nyom követésére is, egyes történetek szerint Bruce Róbert skót királyt (1274-1329) és William Wallace-t, a skótok nagy nemzeti hősét (1270-1305) is üldözték „sleuth-houndok” segítségével. Még ha a személyeket illetően nem is helytállóak ezek a történetek, arra bizonyítékul szolgálnak, hogy a „sleuth-houndok” megbízhatón követték az emberi nyomot is. Szakértők szerint a skót „sleuth-hound” és a bloodhound megnevezés ugyanazon ebekre vonatkozik. A XVI. században a skót határon is bloodhoundokat használtak a határsértők elfogásához, a XVII. században pedig Robert Boyle (1627-1691) ír fizikus és kémikus számol be a vérebek fantasztikus nyomkövető képességéről.
Míg a rókavadászat egyre kedveltebbé vált Nagy-Britanniában, a szarvasvadászat népszerűsége csökkent, a vaddisznó pedig kihalt, ezért a bloodhound használata is egyre ritkábbá vált. Csak néhány vadasparkban és a fajta elkötelezett híveinél lehetett néhány példányra bukkanni, míg a XIX. században a kutyakiállítások kialakulásával újra népszerűvé váltak a vérebek, de az állomány számszerűleg így is kicsi volt Nagy-Britanniában. A második világháborút nagyon kevés egyed élte túl, a harcok után amerikai importokkal bővítették a génállományt.
Az angol vérebszakértők érdekes módon ősi francia fajtának tartják a St. Hubert kutyát, mely a XVIII. század végén halt ki a kontinensen. Szerintük a franciák az Angliából importált bloodhoundokkal rekonstruálták ezt a fajtát, és ennek – számukra szerencsétlen – eredményeként a bloodhound Chien de Saint Hubert néven vált ismertté a kontinensen, és az FCI is ezen a néven regisztrálta hivatalos fajtaként.
A XIX. században terjedt el az a tévhit, hogy a bloodhound elnevezés „hound of pure blood” azaz tiszta, nemes vérű kutyát jelent, holott valójában a vércsapát követő munkája miatt nevezik így a vérebet.
Pontosan nem tudni, mikor kerültek az első vérebek Amerikába, de az biztos, hogy szökött rabszolgák felkutatására használták őket a függetlenségi háború előtt. Az Egyesült Államokban egyébként később is sokkal szélesebb körben használták emberek felkutatására a fajtát, mint bárhol máshol. Még napjainkban is nagyon eredményesek eltűnt kirándulók, gyerekek, vadászok, vagy éppen szökött bűnözők felkutatásában. Nagy-Britanniában – évek óta először – a rendőrség is érdeklődést mutat, hogy újra használni kezdje a fajtát.
Az első fajtaklubot 1897-ben alakították, ez volt az Association of Bloodhound Breeders. A következő század elején követte ezt a társaságot a Bloodhound Hunt Club, melyet ma egyszerűen Bloodhound Clubnak hívnak. Mindkét egyesület szervez olyan versenyeket, amelyeken a vérebeknek olyan emberi nyomot kell követniük, melyet „tiszta csizmának” neveznek, vagyis nyomfektetés közben nem kenik be állati vérrel vagy bármi mással a nyomfektető személy lábbelijét. Ezt a típusú versenyt korábban „hunting dry-footnak” nevezték. Ez a sport hatalmas területet és nagy szervezőmunkát igényel. Habár az angol véreb világszerte ismert és kedvelt faja, az állomány egyetlen országban sem túl nagy, kivéve az Egyesült Államokat.
E.A.
Bloodhound vagy Chien de Saint Hubert?
Szent Hubert (656-727) francia pap volt, Maastricht és Liége püspöke. A legenda szerint Hubert az egyik vadászaton egy olyan szarvassal találkozott, amelynek az agancsai között egy feszület volt. Hubertet száz évvel halála után, 825-ben szentté avatták, és azóta a vadászok védőszentjének számít. A Szent Hubert apátság, ahová névadója földi maradványait szállították, nagytestű vadászkutyákat tenyésztett, melyeket Szent Hubert kutyáknak neveztek (Chien de Saint Hubert). 1200-tól minden évben egy-egy pár fekete vadászkutyát küldtek a francia királynak. A francia forradalom és a napóleoni háborúk után ezek a kutyák gyakorlatilag kihaltak Franciaországban.
Le Couteulx de Canteleu francia gróf (1827-1910) nagy rajongója volt az angol vérebeknek, de a Szent Hubert kutyák eltűnését is nagyon fájlalta. Valószínűleg tőle származik az az elképzelés, hogy az angol vérebek tulajdonképpen azoknak Szent Hubert kutyáknak a leszármazottai, melyek Hódító Vilmossal érkeztek Angliába. A gróf a XIX. században falkányi vérebet hozatott Angliából, és több lelkes arisztokratával együtt megpróbálta rekonstruálni a Szent Hubert kutyákat.
1890-ben jelent meg Henri de Bylandt gróf Races des Chiens című könyve, melyben a bloodhound Chien de St. Hubert-ként szerepel, habár az illusztrációk angol tulajdonú, Angliában élő vérebeket ábrázoltak. A második világháború után ismét angol és amerikai importokkal kellett újraéleszteni az európai állományt. Amikor a Belgiumban székelő Nemzetközi Kinológiai Szövetség önálló fajtaként ismerte el a vérebet, nem a bloodhound nevet kapta a fajta, hanem Chien de Saint Hubert-nek nevezték el, és származási országként nem Angliát, hanem Belgiumot jelölték meg. Anglia ugyanis nem volt az FCI tagja, míg Belgium a Szövetség egyik alapítója volt.
Míg a bloodhound történetével foglalkozó szakírók többsége nem ért egyet azzal az elképzeléssel, hogy a bloodhound és a St. Hubert ugyanaz a fajta, néhányan úgy gondolják, hogy az eredeti St. Hubert szerepet játszhatott a bloodhound kialakulásában, vagy esetleg közös ősökkel rendelkeznek. Az angolok szerint természetesen a modern St. Hubert és a bloodhound egyazon fajta, melynek a neve BLOODHOUND. |
áíóíóíőáŰŰA bloodhound
Az első – fennmaradt – angol nyelvű irodalmi forrás, melyben szerepel a bloodhound szó, a William of Palerne avagy William és a farkasember című vers. Ez az alkotás 1350 körül született, Sir Humphrey de Bohun megrendelésére. A vers tulajdonképpen fordítás, az eredeti francia művet 1220 körül írták, Guillaume de Palerne címen. A történet egy hercegről szól, akit egy farkasember nevelt fel. Amikor a herceg felnőtt, megszöktette a római császár lányát. Az álruhában menekülő párt vérebekkel vették üldözőbe, de amikor a farkasember meglátta, hogy veszélyben vannak, a kutyák elé szaladt, és elzavarta őket. 1375-ből és 1470-ből is fennmaradt egy-egy költemény, melyekben a főhőst sleuth-houndok üldözik. |
A bloodhound egyike a legrégibb kutyafajtáknak Nagy-Britanniában. Írásos emlékek először a XIV. század közepén említik, de valószínűleg már jóval korábban ismerték és használták az angol vérebet. A fajta pontos eredete természetesen nem tisztázott, de azért sok forrásból tájékozódhatunk a mai formájában ismert fajta előfutárairól. Az angolok szerint nem helytálló az a feltételezés, hogy Hódító Vilmos vitte Normandiából a brit szigetekre a bloodhound őseit. Az igaz, hogy a normandokkal érkeztek vadászkutyák Franciaországból, de azt nem tudjuk, hogyan és milyen mértékben keveredtek a helyi állománnyal.
Az angol vérebbel elsősorban szarvasra és vaddisznóra vadásztak, a „limer” vagy „lyam-hound” pórázon követte a már kihűlt nyomot. A bloodhound nem vett részt a zsákmány megölésében, de azért mindig megjutalmazták néhány finom falattal a tetemből. Úgy tűnik, hogy már a középkorban is használták a vérebeket emberi nyom követésére is, egyes történetek szerint Bruce Róbert skót királyt (1274-1329) és William Wallace-t, a skótok nagy nemzeti hősét (1270-1305) is üldözték „sleuth-houndok” segítségével. Még ha a személyeket illetően nem is helytállóak ezek a történetek, arra bizonyítékul szolgálnak, hogy a „sleuth-houndok” megbízhatón követték az emberi nyomot is. Szakértők szerint a skót „sleuth-hound” és a bloodhound megnevezés ugyanazon ebekre vonatkozik. A XVI. században a skót határon is bloodhoundokat használtak a határsértők elfogásához, a XVII. században pedig Robert Boyle (1627-1691) ír fizikus és kémikus számol be a vérebek fantasztikus nyomkövető képességéről.
Míg a rókavadászat egyre kedveltebbé vált Nagy-Britanniában, a szarvasvadászat népszerűsége csökkent, a vaddisznó pedig kihalt, ezért a bloodhound használata is egyre ritkábbá vált. Csak néhány vadasparkban és a fajta elkötelezett híveinél lehetett néhány példányra bukkanni, míg a XIX. században a kutyakiállítások kialakulásával újra népszerűvé váltak a vérebek, de az állomány számszerűleg így is kicsi volt Nagy-Britanniában. A második világháborút nagyon kevés egyed élte túl, a harcok után amerikai importokkal bővítették a génállományt.
Az angol vérebszakértők érdekes módon ősi francia fajtának tartják a St. Hubert kutyát, mely a XVIII. század végén halt ki a kontinensen. Szerintük a franciák az Angliából importált bloodhoundokkal rekonstruálták ezt a fajtát, és ennek – számukra szerencsétlen – eredményeként a bloodhound Chien de Saint Hubert néven vált ismertté a kontinensen, és az FCI is ezen a néven regisztrálta hivatalos fajtaként.
A XIX. században terjedt el az a tévhit, hogy a bloodhound elnevezés „hound of pure blood” azaz tiszta, nemes vérű kutyát jelent, holott valójában a vércsapát követő munkája miatt nevezik így a vérebet.
Pontosan nem tudni, mikor kerültek az első vérebek Amerikába, de az biztos, hogy szökött rabszolgák felkutatására használták őket a függetlenségi háború előtt. Az Egyesült Államokban egyébként később is sokkal szélesebb körben használták emberek felkutatására a fajtát, mint bárhol máshol. Még napjainkban is nagyon eredményesek eltűnt kirándulók, gyerekek, vadászok, vagy éppen szökött bűnözők felkutatásában. Nagy-Britanniában – évek óta először – a rendőrség is érdeklődést mutat, hogy újra használni kezdje a fajtát.
Az első fajtaklubot 1897-ben alakították, ez volt az Association of Bloodhound Breeders. A következő század elején követte ezt a társaságot a Bloodhound Hunt Club, melyet ma egyszerűen Bloodhound Clubnak hívnak. Mindkét egyesület szervez olyan versenyeket, amelyeken a vérebeknek olyan emberi nyomot kell követniük, melyet „tiszta csizmának” neveznek, vagyis nyomfektetés közben nem kenik be állati vérrel vagy bármi mással a nyomfektető személy lábbelijét. Ezt a típusú versenyt korábban „hunting dry-footnak” nevezték. Ez a sport hatalmas területet és nagy szervezőmunkát igényel. Habár az angol véreb világszerte ismert és kedvelt faja, az állomány egyetlen országban sem túl nagy, kivéve az Egyesült Államokat.
E.A.
Bloodhound vagy Chien de Saint Hubert?
Szent Hubert (656-727) francia pap volt, Maastricht és Liége püspöke. A legenda szerint Hubert az egyik vadászaton egy olyan szarvassal találkozott, amelynek az agancsai között egy feszület volt. Hubertet száz évvel halála után, 825-ben szentté avatták, és azóta a vadászok védőszentjének számít. A Szent Hubert apátság, ahová névadója földi maradványait szállították, nagytestű vadászkutyákat tenyésztett, melyeket Szent Hubert kutyáknak neveztek (Chien de Saint Hubert). 1200-tól minden évben egy-egy pár fekete vadászkutyát küldtek a francia királynak. A francia forradalom és a napóleoni háborúk után ezek a kutyák gyakorlatilag kihaltak Franciaországban. Le Couteulx de Canteleu francia gróf (1827-1910) nagy rajongója volt az angol vérebeknek, de a Szent Hubert kutyák eltűnését is nagyon fájlalta. Valószínűleg tőle származik az az elképzelés, hogy az angol vérebek tulajdonképpen azoknak Szent Hubert kutyáknak a leszármazottai, melyek Hódító Vilmossal érkeztek Angliába. A gróf a XIX. században falkányi vérebet hozatott Angliából, és több lelkes arisztokratával együtt megpróbálta rekonstruálni a Szent Hubert kutyákat.
1890-ben jelent meg Henri de Bylandt gróf Races des Chiens című könyve, melyben a bloodhound Chien de St. Hubert-ként szerepel, habár az illusztrációk angol tulajdonú, Angliában élő vérebeket ábrázoltak. A második világháború után ismét angol és amerikai importokkal kellett újraéleszteni az európai állományt. Amikor a Belgiumban székelő Nemzetközi Kinológiai Szövetség önálló fajtaként ismerte el a vérebet, nem a bloodhound nevet kapta a fajta, hanem Chien de Saint Hubert-nek nevezték el, és származási országként nem Angliát, hanem Belgiumot jelölték meg. Anglia ugyanis nem volt az FCI tagja, míg Belgium a Szövetség egyik alapítója volt.
Míg a bloodhound történetével foglalkozó szakírók többsége nem ért egyet azzal az elképzeléssel, hogy a bloodhound és a St. Hubert ugyanaz a fajta, néhányan úgy gondolják, hogy az eredeti St. Hubert szerepet játszhatott a bloodhound kialakulásában, vagy esetleg közös ősökkel rendelkeznek. Az angolok szerint természetesen a modern St. Hubert és a bloodhound egyazon fajta, melynek a neve BLOODHOUND. |
Forrás: www.kutya.hu |