Retrieverek

A Nemzetközi Kinológiai Szövetség nyolcadik fajtacsoportjának első szekcióját az apportírozó kutyák alkotják, azaz három ország, hat retrievere. Nagy-Britannia négy, Kanada és az Egyesült Államok egy-egy fajtát tudhat magáénak.
A legkisebb, és Európában talán a legkevésbé ismert retriever a Nova Scotia Duck Tolling azaz vadkacsavadász retriever. Német és angol nyelvterületen gyakran tollernek nevezik ezt a kanadai fajtát.

Nova Scotia Duck Tolling retriever

A fajta neve magyarul új-skóciai vadkacsavadász retrievernek fordítható, habár a „tolling” nem egyszerű vadászatot jelent, hanem a kacsavadászat egy speciális módját. A vadász búvóhelyet épít a vízparton, innen dobál a kutyának ágakat, labdát, amit az visszahoz neki. Ez a gyors ide-oda mozgás felkelti a vízen úszó madarak érdeklődését, és a part közelébe, vagyis lőtávolságba csábítja őket. A lelőtt vagy sérült madarakat is kutya gyűjti össze és viszi a vadászhoz. A vadászok a tolling-jelenséget rókáknál figyelték meg, és ezért tenyésztettek ki egy rókához hasonlatos, kicsi, vörös vadászkutyát. A Nova Scotia retriever mellett a holland Koojkerhondje a másik ilyen célra használt kutya. Érdekes, hogy etológusok nemcsak rókáknál, hanem farkasoknál is megfigyelték ezt a madárcsalogató magatartásformát.

A fajta pontos kialakulásáról nem sokat tudunk. Ősei valószínűleg az első európai telepesekkel érkeztek Új-Skóciába, ahol spániel szetter, retriever- és collie-típusú kutyákkal keveredtek. A XIX. század elején kezdték tudatosan vadkacsavadászatra tenyészteni. A fajta szülőföldjének Yarmouth tartományt tartják. Korábban hívták Yarmouth Tollernek és folyami vadkacsavadász kutyának is. A kanadai kennel klub 1945-ben ismerte el hivatalos fajtaként, az ötvenedik egyed regisztrálását követően.

A többi retrieverhez hasonlóan, a toller nagyon intelligens, tanulékony, és igen kitartó vadászkutya. Nagyon lelkes és jó úszó. Igen nagy a veleszületett apportírozó készsége és a játékösztöne, ami elengedhetetlen a kacsavadászatnál ráháruló feladat sikeres teljesítéséhez.

Chesapeake Bay retriever

Ez az amerikai fajta is szűkebb szülőhazájáról kapta nevét, habár tulajdonképpen ősei Nagy-Britanniából érkeztek az újvilágba. 1807-ben egy angol vitorlás hajótörést szenvedett Maryland partjainál. Az amerikai Canton nevű hajó mentette meg a legénységet. George Law, a Canton tulajdonosának az unokaöccse két újfundlandi kutyakölyköt talált az angol fedélzeten: egy vörös kant, Sailort, és egy fekete szukát, akit a megmentő hajó tiszteletére Cantonnak neveztek el. George Law megvette a kölyköket a hajó kapitányától, majd amikor újra tengerre szállt, a kant egy John Mercer nevű úrnak adta oda, a szukát pedig James Stewart doktornak. A kölyköket eredetileg az angol hajó tulajdonosa rendelte magának, a kapitánytól két különböző vérvonalú kutyát kért Újfundlandról. A kölykök felnőve sem voltak túl nagyok, szőrük rövid és sűrű volt, és mindketten kiváló vadászkutyának bizonyultak. Lloyd kormányzó egy többszáz dollárt érő merinói kost adott cserébe a kanért, és magával vitte marylandi birtokára. Sailor utódai messze földön híresek voltak, és Baltimore-ban Sailornak nevezték a hozzá hasonló típusú vadászkutyákat. Canton utódai ugyancsak nagy hírnévnek örvendtek a vadkacsavadász körökben. 1877-ben Baltimore-ban, egy kiállításon találkoztak egymással a Maryland keleti és nyugati partjáról érkező Sailor és Canton leszármazottak. Olyan feltűnő volt a kutyák hasonlósága, hogy magától értetődően kiáltották ki az új fajtát, a Chesapeake Bay Ducking Dogot.

Az Amerikai Kennel Klub 1884-es megalakulásakor Chesapeake öbölben már megszilárdult a fajta mai küllemének megfelelő típus. Az 1800-as évek második felében a Carroll Island Gun Club már törzskönyvet is vezetett a tagjai által tenyésztett kutyákról. Szerencsétlen módon, nem sokkal a századforduló előtt a klub székháza leégett, és a kutyákkal kapcsolatos minden dokumentum elégett. A XIX. század végén még több neve is volt a fajtának – Newfoundland Duck Dog, Red Chester Ducking Dog, Brown Winchester – , de végül 1890-ben a Chesapeake Bay retriever elnevezés mellett döntött az ebben az évben megalakuló Baltimore’s Chesapeake Bay Dog Club. A nemzeti fajtaklubot 1918-ban alapították.

Labrador retriever

A labrador retriever az egyetlen a négy brit retriever fajta közül, amelyet nem a szőre alapján, hanem származási területéről neveztek el. Története szorosan összefügg Nagy-Britanniával és Kanadával egyaránt. Amerikában már jóval az Újvilág európai felfedezése előtt éltek kutyák. Newfoundland szigetén az elkülönítettségnek köszönhetően annyira homogén állomány alakult ki, hogy a későbbi európai spániel és szetter keresztezések is többnyire fekete, úszóhártyás lábú, úszni szerető kutyákat eredményeztek. Ilyen ebekből a hajósok és kereskedők révén nagyon sok került Angliába, ahol kezdetben kis újfundlandinak vagy St.John’s kutyáknak hívták őket. Kezdetben az újfundlandi halászok kutyáinak az volt a feladata, hogy a horogról leeső halakat odavigyék gazdájuknak, és segítsenek a halászháló kihúzásában. Ezeknek a szolgálatkész ebeknek engedelmesnek, jó úszónak, és viszonylag kicsinek kellett lenniük, hogy beférjenek a halászcsónakba. Rövid, sűrű szőrzetüknek olyan szerkezetűnek kellett lennie, hogy a víz, a jég és a hó egyaránt leperegjen róla, hogy azt ne vigyék be a csónakba.

A labrador elnevezés Earl of Malmesbury 1887-es levelére vezetik vissza, melyben azt írja, hogy Newfoundlandről érkezett kutyáit labradoroknak hívják, és a lehető legtisztábban próbálják tenyészteni. Kanadában a nagyméretű, fekete vízikutyák terjedtek el; az angol karantén pedig véget vetett a további amerikai importnak. A mai modern labrador kialakulásában óriási szerepet játszott Mr. A. C. Butter Peter of Faskally és Major Portal Flapper nevű kutyája. Mindkettőjük származása 1878-ig visszakövethető. Az Angol Kennel Klub 1903-ban ismerte el önálló, hivatalos fajtaként a labrador retrievert.

Curly-coated retriever

A curly-coated – magyarul göndör szőrű – retriever egyike a legősibb retriever fajtáknak, sőt sokan éppenséggel a legősibbnek tartják. Pontos kialakulása nem ismert, mert a XVI-XVII. században nagyon sok hasonló szőrzetű és hasonló célra használt vadászkutya-típus létezett, melyeket egymással is kereszteztek. Valószínűleg ma már kihalt – Large Rough Water Dog, Tweed water Spaniel, Lesser Newfoundland – és még létező fajták – ír vízi spániel, Wetterhound, Barbet, uszkár – egyaránt hozzájárultak a göndör szőrű retriever kialakulásához, akárcsak a korabeli St. John’s kutyák. Valószínűleg szetterek és pointerek is hozzájárultak a fajta mai küllemének kialakításához. XVIII. századi nyomatok arról tanúskodnak, hogy a korabeli egyedek nem sokban különböztek a mai példányoktól. A Kennel Klub 1854-ben ismerte el a fajtát. Kiállításon először 1860-ban szerepelt a curly, Birmingham-ben, egy retrievereknek kijelölt „vegyes” osztályban. Az első helyen egy curly kan végzett, egy májbarna curly szuka előtt. Csak 1863-tól szerepeltek a retriever fajták egymástól különválasztva a kiállításokon. Az első angol fajtaklub 1896-ban alakult. Érdekes, hogy a curly sohasem örvendett túl nagy népszerűségnek Nagy-Britanniában sem. 1919 jelentette a mélypontot, amikor csupán 5 kutyát regisztráltak. Érdekes, hogy kb. 100 évvel ezelőtt még nemcsak vadászkutyaként használták a fajtát, hanem házőrzésre is. A vadászok elsősorban a vízbe esett zsákmány apportírozására használták.

Napjainkban Európában kb. 2000 regisztrált egyed él, Észak-Amerikában kb. 1000, Ausztráliában és Új-Zélandon szintén kb. 2000 példány élhet.

Flat-coated retriever

A flat-coated – avagy sima szőrű – retriever kialakulása hasonló a labradoréhoz. A XIX. században a brit szigetek és Észak-Amerika között élénk kereskedelem zajlott, és a hajók kutyákat is szállítottak egyik országból a másikba. Az 1860-as években, a Kennel Club feljegyzései szerint J. Hull tulajdonában volt két kiválóan dolgozó retriever szuka: Old Bounce és lánya, Young Bounce. Ez a két kutya nagy szerepet játszott a fajta kialakulásában. Minden bizonnyal a St.John’s kutyákat az 1840-es években szetterekkel keresztezték, ami nagyban hozzájárult a mai küllem kialakításához. A mai modern típus megszilárdítása többek között S. E. Shirley-nek, a Kennel Club egyik megalapítójának, és H. R. Cooke-nak, a Riverside kennel tulajdonosának köszönhető, aki több mint hetven éven át tartott és tenyésztett flat-coated retrievereket. Fontos megemlíteni dr. Bond Moore-t is, aki küllembíróként mindent elkövetett azért, hogy az állomány minél egységesebbé váljon. A kiállításokon szigorúan diszkvalifikálta a nem egyszínű fekete, hanem fehér folttal rendelkező egyedeket. Az 1850-es évektől az első világháborúig, a simaszőrű retriever igen népszerű volt mint mindenes vadászkutya. A háború után azonban népszerűsége csökkent, egyre többen kezdtek érdeklődni más retriever fajták iránt. Azonban minden rosszban van valami jó: a széles körben ismert és elterjedt golden és a labrador retrieverrel szemben, a flat-coated retrievernél éppen a népszerűtlenség segített, hogy ne váljon ketté a fajta killítási és munka vonalra. Nagyon kicsi a különbség a kiállításon eredményesen szereplő kutyák és a vadászversenyek győztesei között.

Golden retriever

A golden retriever története Lord Tweedmouth nevéhez kötődik, aki első sárga retrieverét, Nous-t 1864 júniusában vásárolta Brightonban. A lord birtoka, Guisachan a Tweed folyó mentén feküdt. Ezen a környéken élt egykor a Tweed Water Spaniel. Nous-t egy ilyen vízispániellel, Belle-lel pároztatták. Tőlük született Crocus, Cowslip, Primrose és Ada. Cowslipet ismét egy spániellek fedeztették, majd egy tőlük származó kölyköt Adával. A lord a sárga színű kutyákat preferálta, és elsősorban vonaltenyésztést alkalmazott. Nous és Cowslip többször is szerepelt egy-egy törzskönyvön. A XIX. század végére a golden retrieverek nagyon népszerűvé váltak Angliában. 1913-ban szerepeltek először külön osztályban a kiállításokon mint golden vagy yellow retrieverek. A Kennel Klub is ebben az évben ismerte el hivatalos fajtaként, majd 1920-ban nyerte el a fajta végleges elnevezését mint golden retriever.

Egészen 1952-ig, amikor megtalálták a Lord Tweedmouth által vezetett törzskönyvet, sokan azt hitték, hogy a golden retriever orosz cirkuszosok kutyáitól származik, akiket a Lord 1858-ban látott szerepelni Brightonban. A legenda szerint ezek az intelligens ebek annyira megtetszettek Guisachan urának, hogy mind a nyolcat megvette, és tenyésztésbe fogta. A teóriát Lord Tweedmouth unokaöccse, Earl of Ilchester cáfolta meg a megtalált törzskönyvvel, melybe 1835 óta a Guisachan birtok minden kutyáját bejegyezték, ámde orosz kutyák nem szerepeltek benne. Mindaddig a Nous nevű kutyáról is azt hitték, hogy egyike az oroszoknak. De a Lord unokája kijelentette, hogy nagyapja első sárga kutyáját egy vargától vette Brightonban. A kölyök egyetlen sárgaként született egy fekete alomban, és a varga tartozás fejében kapta egy vadőrtől.